Égi kalendárium: 2025. április

Észleljük a Jupitert és a Marsot, figyeljük meg az északi égbolt legszebb kettőscsillagainak egyikét, emlékezzünk a legeredményesebb vizuális kisbolygófelfedezőre, Johann Palisára, végezzünk fényességbecslést: hol tart fénygörbéjén az S Leonis Minoris? Jó észleléseket áprilisban is!

A bolygók járása

Merkúr: A hónap során napkelte előtt lehet próbálkozni a felkeresésével, közel 40 perccel kel a Nap előtt. Megfigyelésre kedvezőtlen helyzetben van az ekliptika látóhatárral bezárt lapos szöge miatt. 21-én van legnagyobb nyugati kitérésben, 27,4°-ra a Naptól, de ez sem javít a láthatóságán.
Vénusz: Napkelte előtt kereshető a keleti égen mint fokozatosan fényesedő, fehér fényű égitest. Láthatósága fokozatosan javul, a hónap elején egy, a végén másfél órával kel a Nap előtt. A nappali égen is megkereshető. Fényessége –4,2 magnitúdóról –4,7 magnitúdóra nő, átmérője 56,9”-ről 37,1”-re csökken, fázisa 0,04-ról 0,28-ra nő.
Mars: Előretartó mozgást végez a Gemini, majd 13-ától a Cancer csillagképben. Kora hajnalban nyugszik, a nyugati égen figyelhető meg. Tovább halványodik. Fényessége 0,4 magnitúdóról 0,9 magnitúdóra, látszó átmérője 8,2”-ről 6,6”-re csökken.
Jupiter: Előretartó mozgást végez a Taurus csillagképben. Az éjszaka első felében látható a nyugati égen, éjfél körül nyugszik. Erős sárgásfehér fényű égitestként könnyen azonosítható. Fényessége –2,0 magnitúdó, átmérője 35”.
Szaturnusz: Előretartó mozgást végez az Aquarius, majd 19-étől a Pisces csillagképben. Napkelte előtt kereshető a keleti-délkeleti égbolt alján, megfigyelésre kedvezőtlen helyzetben. Fényessége 1,2 magnitúdó, átmérője 16”.
Uránusz: A hónap első felében még kereshető napnyugta után a nyugati ég alján. Utána elvész az alkonyi fényben. Továbbra is előretartó mozgást végez a Taurus csillagképben.
Neptunusz: A hónap folyamán égi pozíciója kedvezőtlen, így nem figyelhető meg. A Pisces csillagképben végez előretartó mozgást.

Mars-Pollux-Castor 

Április 10-én este a Mars, a Pollux és a Castor csaknem egy egyenes mentén sorakozik fel, ráadásul a Mars-Pollux és a Pollux-Castor távolság majdnem pontosan megegyezik. A jelenség érdekes, de különösebb jelentősége nincs, arra azonban jó lehetőséget nyújt, hogy az égitestek közötti színárnyalat-különbséget illusztráljuk: a narancsos színű Mars igen erősen elüt a Gemini két fényes csillagától. Vessünk egy távcsöves pillantást a Marsra és egy másikat a Castorra, az égbolt egyik legizgalmasabb kettős (többes) rendszerére!

Mars-Pollux-Castor-együttállás április 10-én.

Észleljük a Castort!

A Castor kettőscsillag jellegének felfedezése a XVII–XVIII. századra tehető. Nem tudjuk biztosan, hogy ki fedezte fel, mivel hiába jegyezték fel Bradley és Pound brit csillagászok 1718-ban a kettősség tényét, valószínűleg Cassini már negyven évvel korábban is megfigyelte. Minden idők egyik legnagyobb észlelőcsillagásza, Sir William Herschel életének jelentős részét szentelte ezen kettőscsillag megfigyelésének. Herschel 1779-től kezdve szisztematikusan térképezte fel az égboltot, csillagpárok után kutatva. 1802-ben jelentette be (Catalogue of 500 new Nebulae, nebulous Stars, planetary Nebulae, and Clusters of Stars; with Remarks on the Construction of the Heavens) azt a felvetését, hogy a csillagpárok tagjai közös tömegközéppont körül keringenek. 25 éven keresztül figyelte az a Geminorum (Castor) és a g Virginis (Porrima) komponenseinek pozícióváltozásait. Az a Geminorum Naptól való távolsága körülbelül 51 fényév. Habár mitológiailag a Pollux társa, utóbbi 17 fényévvel közelebb található. J. P. Anosova és V. V. Orlov 1990-ben bejelentette, hogy megfigyelésük alapján 15 fényes(ebb) csillag hasonló sajátmozgású, olyan egzotikus égitesteket soroltak a csoportba, mint a Vega, a Fomalhaut, az a Cephei és a Castor. Évekkel később, a háromdimenziós megjelenítéseknek (is) hála, sikerült az adatokat még inkább pontosítani és igen valószínűvé vált, hogy a „Castor mozgó csoport” tagjainak nincs közös kiindulópontjuk.

Már kis távcsőben figyelve is lenyűgöző látványt nyújt ez a kettőscsillag, azonban ez nem volt mindig így. Kettős jellegének felfedezésekor még igen könnyen észlelhető, 4 ívmásodperc szeparációjú párt figyelhettek meg az akkori észlelők. Az 1950-es, 60-as évekre viszont a Castor egyre nehezebb célponttá vált, ahogy közeledett a tagok periasztronja. Azóta viszont újra rohamosan nő a két csillag közötti szögtávolság, és emiatt egy nagyon könnyen megfigyelhető és igen látványos páros az égbolton. De a modern technika feltárta, hogy távcsövünkben felbomló csillagpár további titkokat rejt.

Távcsövünkben két ragyogó, hasonló fényességű csillagot láthatunk. A fényesebb A csillag 1,93, míg a B 2,97 magnitúdó fényességű. Pályájuk igen elnyúlt, periasztronban 71, míg apasztronban 138 CSE-re távolodnak egymástól. Periódusuk hossza 445 év, jelenleg táguló fázisban láthatjuk őket. Mind az A és B csillagok önmagukban is kettőscsillagok, ahogy azt a spektroszkópiai mérések mutatják. A négy csillag együttes tömege körülbelül 5,7 naptömeg, az Aa 2,4, míg a Ba 1,9 naptömegű. Az Aa luminozitása 37-szerese Napunkénak, míg hőmérséklete megközelítőleg 9500 kelvin (A1 színképtípus). A Bb energiakibocsájtása 13-szorosa központi csillagunkénak, hőmérséklete 8300 Kelvin. A két fő csillag társainak színképtípusa egyelőre nem teljesen tisztázott, méretük körülbelül a Nap fele lehet. Az Ab és Bb tagok keringési periódusa 9,21, illetve 2,93 nap. Rendkívül közel helyezkednek el a fő csillagokhoz, távolságuk 0,12, illetve 0,03 CSE.

A rendszerben további két tagot találhatunk. A Castor C csillaga körülbelül 1,2 ívpercre (70”) található, déli irányban. Lényegesen haloványabb, mint a társai, de még könnyen megfigyelhető, hiszen fényessége 9,1 magnitúdó. Spektroszkópiai kettős, térképeken YY Geminorum jelöléssel is megtalálhatjuk. A C komponens azért keltette fel a kutatók figyelmét, mivel már a régebbi mérések is különféle anomáliákat mutattak. Joy és Stanford 1926-ban, Herbig, Struve és Zebergs 1959-ben, Bopp pedig 1974-ben publikálta megfigyeléseit. A kutatások arra mutatnak, hogy a két csillag felszíne folyamatosan változik (akárcsak a mi Napunké), gyakoriak a folt- és flertevékenységek. 1980 augusztusában Anthony D. Mallama végzett pontos spektroszkópiai méréseket a NASA 91 cm-es Cassegrain-reflektorával, a Goddard Űrközpontban.

A Castor Aa és Ba pályarajza. A rendszer keringési periódusa 445 év.

Az YY Gem csillagpárja két szinte teljesen azonos M1 színképtípusú törpéből áll, melyek hőmérséklete 3820 kelvin, átmérőjük 0,62 napátmérő. Egymástól mindössze 4 napátmérőnyire keringenek, 19,54 óra periódussal. A C komponens igen messzire helyezkedik el az A és B csillagoktól, fizikai távolsága tőlük körülbelül 1000 CSE, így keringési periódusa rendkívül hosszú, legalább 14 ezer év lehet.
Térképeken, illetve katalógusokban a szokásos jelölés mellett STF 1110 néven is megtalálhatjuk a rendszert. A WDS négytagúnak írja le, nem számolva a spektroszkópiai társakat, bár a D komponens rendszerhez tartozása kétséges.

A Castor észlelése rendkívül egyszerű és igen hálás téma. Már az igazán kis távcsövek (5–6 cm-es átmérő) is megmutatják a két fő csillagot és a tőlük jelentős távolságra elhelyezkedő C tagot. Hálás téma, már városi környezetből is nagyon könnyen megtalálható, mivel a rendszer együttes fényessége 1,6 magnitúdó. Érdekes, és a mellékelt pályarajzon is látható, hogy a két fő komponens felfedezése óta még nem fejezett be egy teljes keringést, még a jelenlegi szak- és amatőrcsillagász társadalom gyermekeinek (és unokáinak) is bőven jut észlelni való.

A hónap változója: S Leonis Minoris

A mira változók pulzációja nem egyenletes, fénygörbéjük hosszú távú elemzése gyakran mutatja a kaotikusság jeleit; mind periódusuk, mind fénymenetük szélsőértékei viszonylag tág határok között változnak. Fénygörbéjük alakja is változatos képet mutat, a szinuszos hullámtól a fűrészfogszerű, aszimmetrikus megjelenésig, de akár anomáliák, platók, illetve vándorló púpok is jelentkezhetnek rajtuk. A mirák periódusváltozása – immár évszázados észleléssorozatokat tekintve – nem teljesen kaotikus, diagramon általában jól ábrázolható, az adott csillagra vonatkozó egyedi görbék mentén történik. Ezen pontsorozatok felvételéhez (egy-egy periódus hosszát az időtengely mentén ábrázolva) természetesen igen sok észlelés szükséges, amit szinte kizárólag az amatőrcsillagászok egymást váltó generációinak munkájára támaszkodva lehet csak meghatározni.

Amikor tehát egy-egy katalógus vagy szakirodalmi forrás eltérő periódusadatokat közöl egy adott csillagra, nem feltétlenül pontatlanságról van szó, csupán a csillag periódusának változását érhetjük tetten.

Jó példa a periódus időbeli változásaira az S Leonis Minoris. A csillag fényváltozásairól felfedezése, az 1890-es évek óta vannak adataink. Amint az alábbi görbéről leolvasható, periódusa jelenleg 232,8 nap, de míg az érték 2000-ben a 236 napot is meghaladta, 2012-re már 230 napra csökkent, ezt követően fokozatosan hosszabbodott a maximumok között eltelt idő:

Az S LMi könnyen azonosítható helyen, a Lynx és a Leo Minor határán található. Rövid periódusa miatt a mintegy 7m amplitúdójú változásai gyorsan zajlanak. A csillagról azonban világszerte egyre kevesebb észlelés készül. 2025-ben a kora tavaszi időszakban éri el átlagosan 8m-s maximumát, majd fordul leszálló ágba, így láthatósága végéig halványodását figyelhetjük meg.

Észleljük a Palisa-krátert!

Johann Palisa (1848–1925) osztrák csillagászról, a legeredményesebb vizuális kisbolygófelfedezőről elnevezett kráter a holdkorong közepe táján észlelhető. A Holdon gyakran fordul elő az a helyzet, hogy a megfigyelésre kiválasztott alakzat egy nálánál nagyobb, sokkal érdekesebb kráter közvetlen közelében fekszik, így a domináns kráter szinte elvonja a figyelmünket. Egy vizuális észlelőnek ilyen esetben komoly önfegyelemre van szüksége ahhoz, hogy csak a kiválasztott célpontra koncentráljon. A Palisa-kráterrel is ez a helyzet. A holdkorong közepéhez közel fekszik, szelenografikus koordinátái: déli szélesség 9,4°, nyugati hosszúság 7,2°. Keleti szomszédja a hatalmas méretű, 153 kilométer átmérőjű Ptolemaeus, amely az Alphonsus- és Arcachel-kráterekkel az egész holdkorong egyik legszebb trióját alkotja. Délről a Davy Y-romkráter határolja, amelynek talaján húzódik a Catena Davy nevű apró kráterekből álló lánc, amely minden valamire való holdészlelő kötelező célpontja. A Palisa voltaképpen a Davy Y északi sáncára telepedett, de olyanformán, hogy mára már hiányzik a kettőjüket elválasztó fal, vagyis a két kráter egymásba nyílik. A Palisa átmérője 33 kilométer, talaja sima és feltöltött. A kisebb műszerekkel megfigyelhető részletek – a kráterfalak romosságán kívül – a talaj déli felén fekvő 5 kilométeres P jelű és egy tőle délnyugatra fekvő valamivel kisebb, névtelen kráter. Ez utóbbi a Palisa legmagasabb részét képező, nyugati falszakaszának a déli végén fekszik. Ezzel a viszonylag egyenes falszakasszal szemben, a keleti sánc szabályos félkör alakú és feltűnő teraszosságot mutat, ami lehet, hogy nem is a komplex kráterek sajátosságaként keletkezett terasz, hanem csak az imbriumi rombolás hatására jött létre.

A Palisa-kráter a Catena Davy-től északra, a neki otthont adó Davy Y-kráter északi szélén, azzal mintegy „egybenyitva” látható. A felvételt Szántó Szabolcs készítette 2024. március 20-án, 25 cm-es Newton-reflektorral.

Kaposvári Z., Ggz, Bgb, Szklenár T.

* * *