Teliholddal a Perseidák ellen

A vérbeli amatőrcsillagász valahogy úgy van a teleholddal, mint ördög a tömjénfüsttel. Pokolba kívánja a lángosképűt, amely (vagy ha úgy tetszik: aki) nemcsak a csillagokat, de a hullócsillagokat is letörli az égről.

Már több mint ötven éve, hogy először észleltem a Perseidákat, vagyishogy próbáltam észlelni. 1974 augusztusában a Hold kevéssé zavarta a raj megfigyelését, a fényszennyezés viszont nagyon is. 1974 nyarán átmenetileg tengerész voltam, ha csak egy út erejéig is, de a Mahart Debrecen nevű tengerjáróján működtem gépápolóként. Ebbéli minőségemben jutottam el Alexandria kikötőjébe, ahol nem sokat lehetett látni a csillagos égből. Mindenfelé reflektorok, fények, éjszakánként alig lehetett valamit kivenni a csillagokból, pedig odalenn, a 31. szélességi fokon nagyon sok érdekességet lehetett volna megtávcsövezni. Próbálkoztam én a Perseidákkal erősen, még fényképeztem is a Ljubityel-2 vel. Különleges csíkhúzós képek születtek, a csillagnyomok sraffozott reszelőprofilra emlékeztettek. Horgonyon álltunk, hajónk valamennyire imbolygott is, mindehhez a segédgép szolgáltatta az alaprezgést. A többit el lehet képzelni asztrofotós szempontból. Nem volt éppen a nyugalom szigete a kikötő, rendszeresek voltak a víz alatti robbantgatások az esetlegesen beúszó ellenséges búvárok ellen. Nem sokkal voltunk a negyedik izraeli-arab háború után. Ezeket a vízibombákat nem lehet megszokni, megesett, hogy akkor robbantottak tőlünk nem messze, amikor a gépházban dolgoztam – akkorát szólt, hogy azt hittem, leesett az esztergagép.

Úton hazafelé: napkelte valahol a Földközi-tengeren, 1974 augusztusában.

Egy évvel később, a balatonkenesei P ’75-ön már ideális körülmények mellett észleltem a Perseidákat, sötét ég alatt, jó társaságban, amatőrcsillagászokkal. Akkoriban alig voltak táborok, néhány fiatal összeverődött egy víkendházban, vagy a kenesei szőlőhegyen, és azt mondtuk, mi vagyunk a tábor. Köjál nem látta helyszíneken jöttünk össze, híján bármiféle engedélynek, a természet lágy ölén, ahol még a legközelebbi nyomóskút is óra járásra volt, más civilizációs vívmányokról nem is szólva. Voltak persze legális csillagásztáborok is, éppen az évtized közepétől váltak rendszeressé.

Úton hazafelé a kenesei vasútállomáson, egy heti meteorozás után (Keszthelyi Sándor, Mizser Attila, Hajnáczky Sándor).

Nagyon sokan meteoroztak, sokuknak távcsövük, de még binokulárjuk se volt. A meteorozás igazi közösségformáló tevékenység. 5-6 amatőr hever az ég alatt, felosztva egymás közt a csillagos eget (ki-ki melyik égrészt figyeli), ezáltal nagyjából a teljes látható égboltot lefedve. Meteormentes időszakban hatalmas dumálások, sztorizgatások mennek, de ha jön egy fényesebb példány, megszakad a beszéd fonala. Berajzolás, bediktálás, örvendezés. Fényes tűzgömb! Utána másodpercekig megmaradó nyom, binoklival persze sokkal tovább látni, ahogy lassan sodródik, majd feloszlik. A meteoros tábor időtartama nagyjából egy hét, a maximum előtt és után is figyelik a raj (rajok) viselkedését az észlelők. A legfontosabb: a tapasztalat. Ha minden áldott éjszaka kinn fekszünk, nagyon könnyű megkülönböztetni az egyes meteorfajtákat. Ez Aquarida, amaz Capricorida, ez a gyors, nyomot hagyó Perseida. Más a színük, a sebességük, a viselkedésük.

Az én időmben (bezzeg!) kétféle nyári meteoros tábor volt, vagy Perseida, vagy Aquarida, attól függően, hogy mikorra esett az újhold. Az előbbi volt a menőbb, mégiscsak az év legismertebb raja, az Aquarida-táborok kevésbé voltak népszerűek, legalábbis így emlékszem.

Az Aquaridák ’76 észlelőtábor résztvevői a kiliántelepi kempingben.

A P ’77 észlelőtáborban látott megteorok, csillagtérképre rajzolva (Ksz). Speciális tábor volt, esténként kiutaztunk a Pomáz fölötti fennsikra, ahol hajnalig észleltünk, majd irány haza,

A P ’82 résztvevői. A Dombay-tó mellett tartott tábor számított sokáig a legnépesebb hazai észlelőtábornak.

Ébredeznek P ’83 észlelői a kaposvári Uránia udvarán. Az íróasztalnál Horváth Ferenc, aki fél éven át itt látta el a gondnoki teendőket.

A meteorészlelő táborok szervezői tehát kerülik a teleholdat, mint ördög a tömjénfüsöt. Egyetlen teleholdas alkalomra emlékszem csak, a Perseidák 1992-es kitörésére. Igaz, ekkor nem meteoros táborok, „csupán” észlelőcsoportok tagjai voltak résen. Augusztus 11/12-én az esti szürkületben észleléshez készülődő amatőrök nem várt (vagyis éppen hogy várt) meteorzáporba keveredtek, az erőteljes hullást a raj perihéliuma felé tartó szülőüstököse, a Swift-Tuttle okozta. A meteorzápor után, szeptemberben sikeresen meg is találták; a későbbiekben mérsékelten fényes, kellemes binoklis üstökösként produkálta magát. Így ír erről Kereszturi Ákos 1992-ben.

Egy évvel később nagyon készültünk az 1993-as Perseida-maximumra, ekkor azonban elmaradt a nagy zápor, ám az általunk gerjesztett médiafelhajtás hatására ezrek és ezrek töltötték kinn, az ég alatt az éjszakát.

Manapság, a meteoros kamerarendszerek és a távcsőcsodák világában már nem a meteorok számítanak az első számú táborozó húzóerőnek, de a bemutatások alkalmával mindig nagy sikere van egy-egy fényes égi látogatónak.

Még a Polaris kezdeti időszakában, próbaképp tartottunk egy Perseida-éjszakát, kihasználva a jókora észlelőteraszt. Észlelési szempontból nyilván teljes tévedés a nagyvárosi égbolt alatt tartani egy meteoros megmozdulást, hiszen a lehető legsötétebb ég lenne az előírás. A bemutató azonban nagyon eredményesen alakult, több száz látogató fordult meg nálunk. Sokan a Polarisban láttak először hullócsillagot — volt is ujjongás. A bemutatót az Origo is megtámogatta, akkoriban Simon Tamás volt a tudományos rovat vezetője. Egy évvel később, figyeltem fel arra, hogy az Origo ismét a Polarisba invitálja az érdeklődőket, pedig telehold van! Tamás! Telehold van! „Miért, akkor nem tartjátok meg a bemutatót?” Megtartottuk, ha már programot csinált nekünk az Origo… Ismét teltházas volt a Perseida-est, kevesebb meteorral, de jó hangulatban.

Ha úgy fordul, azóta is tartunk holdfényes Perseida-bemutatókat a Polarisban. Újholdasakat nem, mert akkor többnyire Tarjánban vagyunk, a nagytáborban dolgozunk.

Nagyvárosi meteorozók a Polaris teraszán, 2012-ben.

2001 óta persze sokat változott a csillagászati nyilvánosság. Megjelent a szuperhold nevű égi állatfaj, amely további alfajokra osztódott, úgymint eperhold, farkashold, gilisztahold, augusztusban éppen nem tudom, milyen hold van (dinnyehold?, őszibarackhold?, kánikulahold?), de őszintén szólva nem is érdekel ez a globális asztronyelvezeti infantilizálódás. Amint a nagy nyilvánosság, úgy a csillagászati nyilvánosság is bulvárosodik, mi több, a bulvár az új mainstream. Érdekesnek, frissnek, fiatalosnak, szexinek kell lenni – jelentsen ez bármit is ebben a kontextusban. Arról azért nem kellene elfeledkezni (vagy egyszerűen csak tudni kellene róla), hogy a ZHR=100 elméleti érték, soha elő nem forduló ideális állapot, a gyakorlatban nem azt jelenti, hogy egy ember óránként ténylegesen akár 100 Perseidát is láthat – függetlenül teleholdtól, városfénytől, és attól, hogy egyáltalán kinn van-e az ég alatt a kérdéses személy.

Jövőre sokkal kedvezőbben alakul a holdfázis, augusztus 12-én újhold, ugyanakkor teljes napfogyatkozás is lesz. Mindazok, akik az Ibériai-félszigeten figyelik a jelenséget, ne feledkezzenek el a totalitás időszakában kicsit körbepillantani: hátha épp akkor húz át egy Perseida a nappali égen. A radiáns alacsonyan lesz, hosszú rajtagok várhatók. Általában is a szemlélődést ajánlom. Vegyük szemügyre alaposan az égboltot, a Vénuszon kívül még mit látunk az égen, tanulmányozzuk kisebb távcsővel vagy binokulárral a napkorona szerkezetét, számoljuk meg a napperemen a protuberanciákat, éljük át a jelenséget a maga teljességében. Nem kell fényképezni! Olyan sokan fotózzák a totalitást, és olyan kiváló képek készülnek majd, hogy nem oszt, nem szoroz, ha eggyel kevesebb fotó születik. Amúgy sem tart túl sokáig a totalitás (max. 2 perc 18 másodperc), azt a kevés időt használjuk arra, hogy magunkba szívjuk az élményt, így örökítve meg a ritka pillanatot a magunk számára. Sötétedés után még lehet egy kicsit perseidázni. Hosszú rajtagok várhatók.