Csillagfényes múzeumok éjszakája

Ezzel máris a meleg évszak középére értünk, amikor központi csillagunk a Nap, – nyári-időszámítás szerint – 12 óra 46 perckor delelt és egyben a legmagasabban járt a horizont felett (Dunaújvárosban: 66 fok 25 perc). Ekkor átéltük az év leghosszabb nappalát és legrövidebb éjszakáját, miután a Napunk már egyre alacsonyabban fogja elérni delelési helyzeteit. A napfordulót követő szombaton, (június 23-án) országszerte megrendezésre került a Múzeumok Éjszakája elnevezésű kulturális program, ami a dunaújvárosi kőtár csillagos ege alá nagyszámú érdeklődőt vonzott. Sokakat a kőtári séta, a kerti parti és az éjféli tűzugrást követő hajnalvárás vonzott, amely események egyben a 24-i Szent Iván-napjához kapcsolódnak. A nyári és a téli napforduló, ősidőktől fogva az emberiség nagy természeti ünnepe volt, amelynek emlékeit máig megőriztük. A pogány, tűzimádó magyarokról bizánci és arab forrásokból tudjuk, hogy már a XI. században tűzgyújtással ünnepelték Szent Iván nap megelőző estéjét, amit egykor a tűzzel kapcsolatos mágikus népszokások jellemeztek.
E nevezetes napra ismét meghívták a Dunaújvárosi Amatőrcsillagász Egyesület csapatát, akik 20:30-ra a kőtár előtti füves területre telepítették távcsöveiket. Az érdeklődők rövidesen körülvették a négy műszert és az előző napi bemutatón látottak alapján, ismerősként köszöntek ránk. A négy távcsőnél várakozók hamarosan megpillanthatták az első-negyed utáni egy napos Hold krátereit, sziklacsúcsait és a hegységekkel körülölelt síkságokon (tengerek) húzódó gyűrődéses „ráncokat”. Mindenkit vonzott a nyugati égen ragyogó, ugyanakkor a távcsőben holdsarló alakot öltő Vénusz bolygó, mialatt a mindenáron látni akaró apróságokat az okulár magasságba kellett emelnünk. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a Vénusz, vagy Esthajnalcsillag, néhány idősebb ember emlékeiben valóban csillagként él, de amint a planéta fényváltozásait ecseteltük, a többség megértette a különbséget. Lassan hűvösödött, amikor nézelődés közben egy fiatal pár érkezett a kerti partiról és egy jókora kondért állítottak a távcsövek közé. Rögtön egy lábszárpörkölt ízét éreztem gondolatban, ám magamhoz sem tértem, máris papírtálca és műanyagkanál került a kezembe. Rövidesen minden amatőrcsillagász „áhítattal” fogyasztotta a római kor köleskásáját, annak ellenére, hogy evőeszközeink nem éppen a múltat idézték. Társaimmal már a pávasültre vártunk, de sokáig nem merenghettünk, mert számosan a Szaturnusz bolygó (sokadik) megfigyelését kérték, amelynek gyűrűje aratta a legnagyobb sikert. A látványt azzal is tovább fokoztuk, hogy időnként pár percre kikapcsoltuk távcsövünk óragépét, mire nézőink meglepődve csodálták, amint az égitest sietve „kiúszott” a látómezőből. Kérdést, kérdés követett, mire érthetővé vált számukra, hogy pár százszoros nagyítás mellett felgyorsulni látszik a Föld tengelyforgása. Ez alatt magasra emelkedett a Kígyótartó csillagképben tartózkodó Jupiter bolygó, amelynek felhősávjai és apró Galilei holdjai még 23 óra után is csodálókra találtak. 

 Romhányi Attila

Ajánljuk...