2009. március – Szembenállásban a Szaturnusz

Március 8-án a gyűrűs bolygó a Napot és a Földet összekötő
képzeletbeli egyenes meghosszabbításának irányában tartózkodik, ami azt
jelenti, hogy Földünkről nézve a Szaturnusz az éjszaka közepén delel.
Az Oroszlán csillagképben látszó bolygó fényessége ezekben a napokban a
legnagyobb, és egész éjjel, estétől hajnalig megfigyelhetjük felhőit,
gyűrűrendszerét, holdjainak keringését.

A gyűrűs bolygó a HST felvételén (NASA, JPL, SSI)

A
bolygóval kapcsolatos igazi érdekesség azonban az, hogy a Szaturnusz
gyűrűjét szinte egész évben az éléről láthatjuk. Mintha két pálcika
nyúlna ki a bolygóból kétoldalt. A következő hónapokban még lesz némi
rálátásunk az égitest déli pólusa felől a gyűrűrendszerre, ám május
közepétől rohamosan romlik a helyzet, majd kora ősszel, szeptember 4-én
(13:45 UT-kor) pontosan az élével fordul felénk. Ilyenkor eltűnik a
megfigyelők szeme elől, de sajnos ezt a látványt már nem élvezhetjük,
mivel ekkor túl közel, 11 foknyira lesz a Naptól, így az esti égen már
eltűnik a Nap sugaraiban.

A rálátás változása 1996 és 2000 között (NASA, STScI/AURA)

Az
előző gyűrűátfordulási esemény háromszor is bekövetkezett 1995/96
folyamán. A következő 2025-ben lesz, de akkor is csak egyszer haladunk
át a gyűrűk síkján. A gyűrűre való legnagyobb rálátás 2016-ban
következi be ismét. A átfordulások 29,5 évenként kétszer történnek,
közöttük 15,75 és 13,75 év telik el. A bolygó rálátási szögének
periodikus változásának oka a Szaturnusz forgástengelyének, így
gyűrűjének jelentős, 26 fokos elhajlása a pályasíktól. Bizonyos években
nagyobb, más években kisebb a rálátásunk a gyűrűre. A 29,5 éves
periódus pedig a Szaturnusz Nap körüli keringési idejével egyezik meg.

{mosimage}

A Szaturnusz az idén a Leo csillagképben, a fő alakzattól délre látható. Március 8-án az ο Leonis közelében  fog tartózkodni (balra lent, a halványlila jelölés), látszó fényessége viszont nagyobb, mint a Leo bármely csillagának, így könnyű észrevenni.

A gyűrűátfordulás jelentősége, hogy
ilyenkor van esély koronagrafikus módszerrel (a fényes bolygókorong
kitakarásával) az ilyenkor jelentősen elhalványodó külső (A és B)
gyűrűkben rejtőzködő kisebb holdak (Epimetheus, Prometheus, Janus stb.)
megfigyelésére, melyek máskor a fényes gyűrűk miatt
megfigyelhetetlenek. Ennek oka az igen vékony, 30-100 méter vastagságú
gyűrű és az ennél jóval nagyobb átmérőjű holdak méretkülönbsége.