Égi kalendárium: 2026. május

Május, május! Zöldellő, virágporos május! Estefelé szép a Vénusz, Jupiter joviális, Bereniké Haja lobog a tavaszi szélben, gömbhalmazok görögnek a széles égen! 

A bolygók járása
Merkúr: A hónap első felében a Nap közelsége miatt nem figyelhető meg. 14-én felső együttállásban van a Nappal, pontosan mögötte halad el. Hamar megjelenik a nyugati látóhatár közelében, 20-án már 40 perccel a Nap után nyugszik. Láthatósága gyorsan javul, a hónap végén már bő másfél órával nyugszik később, mint a Nap. Ez idei második kedvező esti láthatósága.
Vénusz: Napnyugta után figyelhető meg a nyugati égen ragyogó fehér fényű égitestként. Láthatósága, noha távolodik a Naptól, nem változik, mivel az ekliptika egyre laposabb szöget zár be a látóhatárral. Több mint két és fél órával nyugszik a Nap után. Fényessége –3,9m-ról –4,0m-ra, átmérője 11,6″-ről 13,2″-re nő, fázisa 0,88-ról 0,8-re csökken.
Mars: Előretartó mozgást végez a Pisces, majd 18-ától az Aries csillagképben. Napkelte előtt a keleti látóhatár felett kereshető. Megfigyelhetősége lassan javul. Fényessége 1,2m-ról 1,3m-ra csökken, látszó átmérője 4,2″-ről 4,3″-re nő.
Jupiter: Előretartó mozgást végez a Gemini csillagképben. Az éjszaka első felében látható az északnyugati ég alján fényes égitestként, éjfél körül nyugszik. Fényessége –1,9m, átmérője 34″.
Szaturnusz: A Cet csillagképben végez előretartó mozgást. Hajnalban kel, napkelte előtt kereshető a keleti látóhatár közelében. Láthatósága fokozatosan javul. Fényessége 0,9m, átmérője 16,5″.
Uránusz: Előretartó mozgást végez a Taurus csillagképben. 22-én együttállásban van a Nappal. A Nap közelsége miatt nem figyelhető meg.
Neptunusz: Hajnalban kel. A szürkületben kereshető a délkeleti látóhatár közelében. Előretartó mozgást végez a Pisces csillagképben.

A hónap változócsillaga: R Comae Berenices
A Bereniké Haja egy viszonylag kis területű, de a tiszta és sötét tavaszi esték egyik legszebb csillagképe. Szépségét, így elnevezésének eredetét a csillagkép fő gerincét alkotó szabad szemes csillagfolyamnak, az idős, mára szétszóródott, mintegy 280–290 fényévre található Melotte 111 jelű halmaznak köszönhetjük. A csillagképben nagyon kevés, amatőr műszerekkel is elérhető változócsillag található, a GCVS mind­össze egyetlen, maximumban 10 magnitúdónál fényesebb mirát tart számon, az R Comae Berenicest.

Az R Com egy szinte pontosan 1 éves periódusú mira, így fénygörbéjének, az ekliptika közelsége miatt augusztus-szep­tember folyamán mutatott szakadása rendre ugyanott, jelenleg felszálló ágának kezdő szakaszán jelentkezik. Fénymenetének szélsőértékei, a legtöbb miránál megszokott módon nem egyformák ciklusról ciklusra, mind maximumban, mind minimumban közel 2 magnitúdót szórnak, az R Com extrém esetben akár 16m-ig is halványodhat. Az eltérő rezgésállapotokon felül a fénygörbe kaotikusságáért a csillag légkörében zajló folyamatok felelősek. A Napunk granulációihoz hasonló, ám azoknál nagyságrendekkel nagyobb konvektív cellák folyamatosan mozgásban tartják a csillag légkörét, pulzációs lökéshullámfrontokat alkotva.

A mirák tömegvesztése nem egyenletes: a pulzációk során anyag lökődik ki, amely lehűlve port képez, majd a sugárnyomás tovább hajtja kifelé. A R Comae Berenices esetében ez a folyamat különösen rapszodikus, epizódszerű, ennek következménye, hogy az ilyen csillagokból kialakuló planetáris ködök gyakran aszimmetrikusak vagy torz szerkezetűek.

Az R Com fénygörbéje cápauszonyra emlékeztet, felszálló ága rendszerint igen meredek, mindössze 2,5–3 hónap alatt fényesedik 7–8 magnitúdót, így bár május közepén még nagytávcsöves objektum, július folyamán már binokulárral is megfigyelhető, egészen augusztusi „eltűnéséig”.

A Regiomontanus-kráter – nem vulkán
A Regiomontanus egykor a holdi kráterek vulkanikus eredetének első számú bizonyítékának számított. Központi csúcsán ugyanis egy kis kráter található, amitől a látványa valóban egy vulkáni kürtő benyomását kelti. Bár a vulkanikus kráterkeletkezési elméleteket az Apollo-program után végleg elvetették és a Regiomontanus ebből a szempontból elvesztette jelentőségét, látványa ettől nem lett kevésbé különleges.
Megfigyeléshez rendkívül kedvező helyen található: a déli felföldi krátermezőn, 28,4° déli szélességgel még messze esik a déli pólustól, a keleti hosszúsági 1°-os koordinátája pedig a holdi kezdőmeridián mellett van. Vagyis mindig észlelésre alkalmas pozícióban van, a librációtól függetlenül, és a reggeli terminátor épp az első negyed során halad át felette. Átmérője majdnem 127 km, elhelyezkedése és mérete miatt már binokulárral is látható. Romos, délen és keleten magasra nyúló, északon és nyugaton leomlott falak veszik körbe. Formája egészen különleges, ránézésre K–Ny irányban elnyúltnak tűnik. Ennek oka elsősorban a Purbach-kráter benyomulása az északi oldalon, mely lényegében lerombolta és bekebelezte az északi területet. Egészen az aljzatán található központi csúcsig, melyre gyakorlatilag ráomlott a Purbach-kráter sáncfalának déli, külső oldala, azt a benyomást keltve, mintha a központi csúcs északra tolódott volna. A 19 betűjellel ellátott szatellitkráterének nagy része az északi, kisebb része főleg a déli falon és környékén helyezkedik el. Legismertebb közülük a már említett, a kráter belsejében a központi csúcs tetején vulkáni kürtőre emlékeztető, 5,5 km átmérőjű A jelű kráter, mely Chuck Wood Lunar 100 listájának 46. helyén szerepel, részletesebb tanulmányozásához már nagyobb műszerre van szükség.

A Regiomontanus-kráter és vidéke.

A Regiomontanus környéke is látványos. Közvetlen szomszédai északon, nyugaton és délen a szintén öreg, romosabb állapotú Purbach-, Deslandres- és Walther-kráterek, keleten a jóval fiatalabb, eratoszthenészi korú, látványos teraszos falakkal rendelkező Werner-kráter. Észak felé a Deslandres-on belül található a Hell Miksáról elnevezett Hell-kráter és szatellitkráterei.
A Regiomontanus-kráterről és észleléséről a Meteor 2017/3. számában olvashatunk.

A Messier 53: gömbhalmaz a Coma Berenicesben

Az M53 7,5 magnitúdós csillagcsoportja, nagy átmérője (7’) és az a Com közelsége hálás megfigyelnivalóvá teszi a halmazt. Ennek dacára kevesebb megfigyelés érkezett róla, mint a környék egyéb látványosságairól. Az M53 távolsága tőlünk 55 ezer fényév, legfényesebb csillagai 12, horizontális ági csillagai 16,8 magnitúdósak. A halmaz szerkezete laza, tömegének fele a belső 40 fényéves tartományban szóródik, ezért centrumának intenzitása mindössze 1000 Nap-luminozitás. Magvidéke nem kiugróan fényes (felületi fényessége mindössze 17,4 magnitúdó/négyzetívmásodperc). Az M53 ezért már binokulárokkal jól megfigyelhető, kis távcsövekben pedig gyorsan és könnyen csillagokra bontható halmaz. Közepesnél nagyobb távcsövekben megfigyelhetjük, hogy a magvidék lényegesen jobban bontható csillagokra, mint a többi, sűrűbb gömbhalmaz esetében.

Az M53 Nagy Mélykuti Ákos felvételén.

WDS 17322+5511 STFA 35 (ν1-² Dra)
HD 159560, SAO 30450, Tycho2 3892-01621-1, Gaia DR2 1420972548150735744
Giovanni Battista Hodierna a felfedezője a ν² Draconis kettőscsillagnak (katalógusában 11-es sorszámmal) (ν² Dra), amely a Sárkány csillagképben található. A pár a közeli ν1 Draconisszal látványos, kistávcsövekkel is megfigyelhető optikai párt alkot. A ν² Dra valódi fizikai kettős, amelyet a WDS-ben STFA 35 AB kóddal tartanak nyilván (PA: 307,6°, S: 62,2”, A: 4,87m, B: 4,90m). A rendszer Földünktől 99,5 fényévre található. A párt két, szinte tökéletes ikertestvérként ragyogó, A színképtípusú fehér csillag alkotja, amelyek fényessége csupán 0,03 magnitúdóval tér el egymástól. Több mint 1 ívperces szögtávolságuk miatt már egyszerű binokulárral is gyönyörű látványt nyújtanak.
A két csillag fizikai összetartozását bizonyítja, hogy az 1690-es felfedezésük óta pozíciószögük és szögtávolságuk is lassan, de mérhetően változott, ami rendkívül h­osszú, több ezer éves keringési periódusra utal. Fontos megjegyezni, hogy míg a ν² Draconis két komponense gravitációsan kötött rendszert alkot, addig a mellette látható ν1 Draconis csak optikai kísérő, csupán a Földről nézve esik azonos látóirányba.

Kaposvári Z., Kónya B., Bgb, Talabér G.