Karácsonyhoz közeledve

Állok az ablaknál, elnézem a néptelen Bartók Béla utat. Este nyolc óra elmúlt, a máskor oly’ forgalmas főútvonal kihalt, legfeljebb egy-egy taxi, ételfutár, néptelen villamos tűnik fel néha-néha, no és azok, akik ilyenkor mennek munkába, vagy ilyenkor térnek haza, megfelelő igazolás birtokában. Meg a kutyasétáltatók. Ámbár mostanában inkább a kutya sétáltatja az embert. Így van ez az egész országban, talán egész Európában is, leszámítva egy-két szerencsésebb vidéket.

Szomorú, borult az idő vagy egy hete, az éjszakák egyre hűvösebbek így november végéhez közeledve. A nátriumlámpák most is ontják a fényt az ablak előtt, a szép nagy platánokon még mindig elég sok a levél, de ha csupaszak lennének, akkor se lehetne távcsövezni innen, a fényözönből. De sok nagyvárosi amatőrtársam állhat most ugyanígy az ablak előtt! Itt a fővárosban, különösen a belső városrészekben alig látszik valami az égből. A szűk utcák kivilágítva, a belső udvarokból felnézve olyan, mintha kémény aljából kémlelnénk az eget.

Aki nagyon akar, észlelhet, nincsenek messze a budai hegyek, csak este 8-ig érjen haza, és hajnali 5 után is elcsíphet pár perc sötét eget. Aki nagyon akar, észlelhet… Ha nagyon akar. Akar? Nem biztos, hogy most ez a legfőbb gondunk.

Akinek kertje, terasza van, könnyebb a dolga, főként vidéken. A kertbe azért még ki szabad menni egy kis égnézésre, észlelésre, kikapcsolódásra. Mert ránk fér, bizony!
Elnézegetem a koronavírus „fénygörbéjét”, a napi esetszám alakulását – vajon milyen változócsillag görbéjére emlékeztet? Mintha egy NC típusú nóvát észlelnénk, lassú, fokozatos felfényesedés, erőteljes változások a leszálló ágon – bár már ott tartanánk! Augusztus végéig szinte minimumban volt a járvány, az áprilisi maximum innen ­visszatekintve annyira „halvány”, hogy csak kis púpként mutatja magát a görbén. Nagyon-nagyon szomorú ez a grafikon, hiszen emberek megbetegedését mutatja, benne több mint négyezer honfitársunk elveszett életét*. Ők már nem fognak felgyógyulni.

 

Egy régi karácsony emléke: mézeskalács-Betlehemünk és a Polaris 2010-ben.

Sokan foglalkozunk csillagászattal szabadidőnkben, hogy kikapcsolódjunk, elfelejtsük mindennapi gondjainkat, kitekintsünk egy nagyobb léptékű, varázslatos, hatalmas világba, ahol nem számítanak a földi problémák. Létezhet-e fennköltebb időtöltés, mint a Világegyetem társaságában kikapcsolódni? Aligha.

A csillagos égbolt látványa még akkor is megnyugtat, ha éppen nem végzünk valami komoly észlelést, hanem csak úgy felpillantunk rá. A nagyvárosi fények csak kevés csillagot engednek világítani, sokszor csak egy-egy kis égterületből kell kitalálni, milyen csillagképhez tartoznak azok a hunyorgó fénypontok. Az is jó szórakozás, ha ilyenkor kicsit megmozgatja az amatőrcsillagász a fejében működő kisplanetáriumot, és több-kevesebb idő után ráismer a kérdéses égboltrészletre.

A kora esti égen napról napra egyre közelebb kerül egymáshoz a Jupiter és a Szaturnusz – éppen a téli napforduló napján, december 21-én látszanak egymáshoz legközelebb. Szabad szemmel nézve bizonyára összeolvadnak – leginkább a Jupiter ragyogása miatt. Ritka égi ajándék a földlakóknak! Egy látómezőben a két legizgalmasabb óriás­bolygó – ritka ajándék az amatőrcsillagászoknak.

Még karácsonykor is közel lesz egymáshoz a két égitest. Reméljük, mi, emberek is közel leszünk, közel lehetünk egymáshoz ezen a szép ünnepen. 2020 karácsonyán nem az lesz az érdekes, hogy mi vár ránk a fa alatt, hanem az, hogy ki lesz, kik lesznek együtt velünk a fa alatt. Mert ez a legfontosabb ajándék.

Megjelent a Meteor 2020/12. számában, Tiltott égbolt címmel.

* A cikk leadásának idején a koronavírusban elhunytak száma.

 

Ajánljuk...