Fény a szőlőhegyen

Sokáig kerestük ezt a helyet, ahová csillagvizsgálót álmodtunk. Ha Nadap felől érkezünk, csak el kell fordulni jobbra, a szőlőhegy felé, a Napsugár utcával, a Holdfény közzel majdnem átellenben. Napsugár, holdfény – helyben vagyunk. Ha meg Lovasberényből jövünk, ott a romantikus mélyút, a Tabán felől kell keresni, felvisz egészen a János-hegyre. Majdnem úgy, mint odahaza, Budapesten, igaz, ott a Gellért-hegy felé visz fel a Hegyalja út, a János-hegy kicsit messzebb van, és kicsivel magasabb. Nem is kicsivel.

Az elmúlt másfél évben nem annyira csillagászkodni, mint inkább dolgozni jártunk fel a Csillagtanyára. Lassanként kitisztítottuk a területet, alkalmassá tettük észlelésre az észlelőrétet vagyis inkább udvart, helyére került a kupola. De enélkül is mindig van mit csinálni. Szerencsére akadnak dolgos tagtársak, akik örömüket lelik abban, hogy kevéske szabadidejüket a közösség szolgálatába állítsák.

Akadnak segítőkész szomszédok is idefenn, ahol mindenki mindenkinek köszön, integetnek nekünk az elhaladó autókból, mert a szőlőhegy főútja a János-hegyi út, és a Csillagtanya éppen az út mellett van. Szomszédolásra még nem jutott idő, de tudunk egymásról, néha szót váltunk erről-arról, Ivánnal, Misiékkel, nyáron pedig Jani bácsival, akinek lenyűgöző gyűjteménye van mindenféle kacatokból, vagyis hogy nagyon is hasznos tárgyakból. Valóságos kincsesbánya! Unokája meteorolóusnak készül, tehát félig-meddig szakmabeli. Még újak vagyunk mi, csillagászok itt, a hegyen, mondhatni jöttmentek, amit persze senki se mond, pedig tényleg csak jövünk és megyünk, pedig jó lenne maradni, állandóan nyitva tartani a Csillagtanyát.

Nyilvános távcsöves bemutatóinknak mindig nagy a sikere, nem csak a faluból, de messzebbről is ellátogatnak hozzánk a csillagászat iránt érdeklődők. Jó lenne gyakrabban tartani ilyen bemutatókat – majd ha elmúlik ez a lidércnyomásos járvány-időszak.

Mostanában keveset járunk a tanyára, hetente egyszer, akkor is csak egy-két ember, elővigyázatosságból. Hetek óta borult az idő, a reménytelen szürkeségben a Napot se látjuk, nemhogy a csillagokat.

A szőlőhegyen különféle népek laknak, akik különféle dolgokkal foglalatoskodnak. Akad itt borpince, színvonalas falusi szálláshely, és igazi tanya, nem amolyan csillagfényes műtanya, mint a mienk. Ivánék portája például olyan, mint egy skanzen – jegyezte meg menyem találóan. Szépen rendben tartott présházak között vezet az út, mire felérünk ide, mihozzánk, az átjátszó torony mellé. Mi vagyunk a csillagászkodó népek.

Az ám, az út! Az országúttól a toronyig egészen jó minőségű, minálunk kezdődnek a hepehupák. Nem túl épületes látvány, amikor a gödrök megtelnek esővízzel.

Francia hegyszomszédunk, Jérôme, Magyarországra nősült, elég jól beszél magyarul, de még bőven van mit tanulnia. Ha néha-néha beugrik egy kis beszélgetésre, többnyire az útjavítással hozakodik elő, fogjunk össze, csináljunk valamit. Íígen, tenni kéne valamit, de mennyibe kerülne egy igazán jó javítás? (Milliókba.) Azt ő nem tudja pontosan, különben is menjek le vele majd a tüzépes legényekhez, mert ő nem beszél jól magyarul, és így nagyon nehéz bármit is megrendelni.

A tavalyi télen Jérôme-ot sokszor láttam a János-hegyi úton a talicskájával, mint egy amatőr útkaparó, gerilla útfenntartó intézkedett. Töltögette a gödröket murvával, de nem lett sok látszatja, a gödrök most talán még nagyobbak, messze fröccsen a sáros lé, ha egy-egy vehemensebb úrvezető azt gondolja magáról, hogy ő személyesen Ari Vatanen.

Tegnap is gondoltam egy-két cifrát, amikor megláttam a kertben Jérôme-ot, na, már megint murvaügyi kérdésekről fogunk beszélgetni, kissé reménytelenül, egymást nehezen értve. Pedig tényleg kellene valamit csinálni az úttal.

De most nem az út volt a téma. Jérôme gyanúsan mosolyog, egy kis piros szatyorkát tart a kezében, hogy nekünk hozta, mert ő most végigjárja a szomszédokat, és látta, hogy kint vagyunk. Talicskával viszi körbe ajándékait. Maradni nem tud, mert nagyon elment az idő beszélgetésekkel, és még van jó néhány ajándékozási stációja. És tényleg, ott a talicska, ahogy letette a kapuban, látszanak is olyan kis csomag-félék benne. Már int is Jérôme, kellemes karácsonyt kíván, neki most sietnie kell, sok még a szomszéd, majd valamikor kávézunk egyet, megbeszélni a világ dolgait.

Már csak pár nap karácsonyig, itt gubbasztunk a szürke felhőtenger fenekén hetek óta, fényt csak akkor látunk, ha csinálunk magunknak. Igazi fényt, nappalit, éjszakait, ki tudja, mikor láttunk utoljára. Csámpás, kibillent ez az egész világ, már fel se tűnik, hogy hányan mennek el naponta, „többségében krónikus beteg, idős emberek”. Pedig maradhattak volna még kicsit. Legalább karácsonyig, meg karácsony után is. És akkor jön Jérôme egy talicskára való ajándékkal, és egy kis igazi fényt talicskázik végig a szőlőhegyen. Már nem is olyan szürke ez a világ. 

Joyeux Noël, áldott karácsonyt, Jérôme!

Csillagtanya, 2020. december 19.