Ne válasszunk magunknak csillagot?
Petőfi Sándor ott lakik minden magyar lelkében. Ő a mi első számú Költőnk, aki ott van a meglehetősen tiszteletlen, óvodai körökben is szájról szájra járó mondókában, a Múzeumkertben együtt szavaljuk vele március 15-én, hogy talpra magyar, együtt izguljuk végig Kukorica Jancsi hihetetlen kalandjait, teljes egyetértésben állítjuk, mi is, hogy szép vagy Alföld, az ő sorai szólalnak meg még akkor is, amikor jó ebédhez szól a nóta – miután befordultunk a konyhára. De hiszen már vannak odabent, a széles tenyerű Fejenagy és a szemérmetes Erzsók javában fogyasszák a tejfölös tormamártást, aminél jobban csak a kritikusokat utálta Petőfi Sándor. Szeptember végén még nálunk is nyílnak a kerti virágok (ha ugyan van kertünk), és hívatlan vendégként magunk is ott zötyögünk a négyökrös szekéren.
Petőfi tehát itt van, bennünk él, ezt nevezik halhatatlanságnak. Idén emlékezünk születésének kétszázadik évfordulójára, amint arról értesülhettünk, minden idők legdrágább Petőfi-filmje már készülőben – hát majd meglátjuk. Fél évszázaddal ezelőtt a 150. évfordulót ünnepeltük, akkor is született egy film a költőről, a Petőfi ’73. Mára nagyjából elfeledték, 1973-ban se volt túl népszerű, amikor a Puskin moziban megnéztem, azt hittem, a Hosszútávfutó magányosságát adják, olyan kevesen ültünk a nézőtéren. Irodalomtanárom, Kardos István javaslatára néztem meg a filmet, amely amolyan kísérleti alkotás, pályakezdő színészekkel és sok-sok fiatal statisztával, akik együtt próbálják megfejteni Petőfi és a forradalom titkát. Kardos tanár úr írta a forgatókönyvet, testvére, Ferenc volt a rendező. A film tehát nem volt túl népszerű, pedig valamit nagyon elkapott azokból az évekből: a március tizenötödikéken a budapesti fiatalság valóságosan is forrongott, már amennyire forrongani lehetett akkoriban, amikor a Nemzeti dal Tolcsvay-féle feldolgozását tiltották, mert túlságosan nemzeti. A Magyar Televízió aztán a Petőfi ’73-nál sokkal felszínesebb, ifjúságnak szánt kalandfilmeket tűzött műsorára a további március tizenötödikéken. Maradjadok otthon, ne forradalmárkodjatok, foglalkozzatok inkább Winnetou és Old Shatterhand kalandjaival!
Kardos tanár úr történelmet is tanított, de bármi is volt a téma, előbb-utóbb a második világháborúnál kötöttünk ki, mert szerinte az a legérdekesebb, legizgalmasabb történelmi időszak, amivel egyáltalán érdemes foglalkozni. De akkor is a második világháborúnál találtuk magunkat, ha Balassiról, Aranyról vagy Berzsenyiről volt szó irodalomórán. Mintha készületlenül érkezett volna a tanár úr, tőlünk kérdezgette, hol is tartunk. Igen, Vajda Jánosnál? Akkor csukjátok be a tankönyvet, marhaságok vannak benne. És elkezdett mesélni Vajda Jánosról és költészetéről. Aztán egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy Zrínyivel vadkanra vadászunk, pár pillanattal később pedig a második világháború után járunk, és a hadifogságból hazatérve szeretnénk visszakapni saját nevünket. Kardos tanár úr talán rajtunk is tesztelte készülő forgatókönyveit, filmnovelláit. Negyedikben már nem tanított minket, a Filmgyárban kapott állást.
Itt ülünk hát a négyökrös szekéren 1845 szeptemberében Sándorral, Erzsikével és Kardos tanár úrral, magyarázom nekik az eget, mert a csillagászathoz egyikük se ért. Hiába mondom Sándoréknak, hogy az a fényes sárga ott nem csillag, hanem a Jupiter, ők kitartanak amellett, hogy az bizony csillag, mostantól fogva az ő csillaguk, őket nem érdekli, hogy nem is szcintillál. Kardos tanár úr bólint: az a legfontosabb, hogy valamivel komolyan foglalkozzon az ember. Legkedvesebb tanárom volt.
Meteor 2023/1.
