Arcok a Polarisból: Interjú Csoknyai Attilával
Interjúsorozatunk következő vendége Csoknyai Attila, sokaknak egyszerűen: Csoki. Öt évvel ezelőtt, felnőtt fejjel lépett be a Magyar Csillagászati Egyesületbe, azonban lelkesedése és aktivitása a fiatalok számára is példaértékű. Asztrofotósként, valamint a Polaris asztrofotós szakkörének egyik vezetőjeként ismert az amatőrcsillagász közösségben.
– Mikor kezdtél el a csillagászattal foglalkozni?
– Még iskolás sem voltam, amikor elkezdtem érdeklődni a csillagászat iránt. Az első, ami igazán megragadott ebben a témában, az a végtelen fogalma volt. Rengeteget elmélkedtem rajta, és sokáig foglalkoztatott a gondolat, hogy mi is lehet ez az emberi léptékben felfoghatatlan dolog. Volt pár ismeretterjesztő könyvem, sokat bogarásztam őket, és egyre több kérdés merült fel bennem az univerzummal kapcsolatban, amikre azonban szüleim nem tudtak választ adni. Ebből fakadóan volt bennem egy kisebb fajta félretájékozottság, annyit azonban tudtam, hogy városból nem igazán lehet csillagászati észleléseket végezni. Emiatt sajnos alábbhagyott a téma iránti érdeklődésem, de azért mindig ábrándoztam arról, hogy egyszer majd, idősebb koromban lesz egy kertes házam vidéken, ahonnan csillagászkodhatok. Persze bárhol láttam egy távcsövet, muszáj volt megnéznem, hogy milyen, de akkor még fel sem merült bennem, hogy valaha is lesz egy sajátom.
– Szüleid elvittek esetleg valamelyik csillagvizsgálóba?
– Nem, igazából fel sem merült a dolog, sajnos az ilyen élmények kimaradtak a gyerekkoromból. Az az igazság, hogy sokkal felületesebb volt akkoriban a csillagászat iránti érdeklődésem, hiszen számtalan más dolog is érdekelt ezzel párhuzamosan. Valahol bánom, hogy hosszú idő kimaradt, mire igazán belemélyedtem a csillagászatba. Ha belegondolok, hogy miért is maradt ki, akkor azért semmi pénzért nem cserélném le a más szenvedélyeimben átélt élményekre.
– Milyen más hobbid volt?
– Rengeteget sportoltam, főleg jégkorongoztam. Pár évig elég komolyan űztem ezt a sportot, minden nap 2 óra edzésem volt suli után, ami elég sokat elvett az energiámból, főleg, hogy edzés után rögtön elmentem még biciklizni is, mert az volt a másik nagy szerelmem. Mostanában ez a hobbi is visszatért az életembe: Mizser Attilával eljárunk időnként tekerni. Fiatalkoromban kipróbáltam még az autóversenyzést is, ami annyiban hasonlít az asztrofotózáshoz, hogy az idő 97%-a az eszközök/alkatrészek bütyköléséből áll és csak 3% a tényleges tevékenység végzése.
Édesapjával Kelenföldön. Nem ma kezdte a vezetést.
– Mivel foglalkozol most a munkád során?
– Számítógépes grafikusként dolgozom. Gyerekkoromban mindig kérdezték tőlem, hogy mi leszek, ha nagy leszek. A válaszom mindig az volt, hogy „autóversenyző és rajzfilmrajzoló”. Ez utóbbi be is következett valamilyen szinten. Nagybátyám irodagép-műszerész volt, akkori (1980-as évek) lyukszalag rendszerű számítógépeket javított, és már általános iskolában is érdekelt a munkája. Így a gimnáziumi felvételi során műszaki irányba indultam el. Úgy voltam vele, hogy esetleg később informatika szakon folytatom a tanulmányaimat, az NDK-ban volt is egy főiskola vagy egyetem, ahova szerettem volna kimenni. Végül úgy jött ki a lépés, hogy annyira megszerettem a műszerész munkát, hogy középiskolában elkezdtem írógépeket javítani a tanáraim számára, és érettségi után már lett egy szakmám, így nem mentem egyetemre. Viszont ahogy fejlődött a technika, egyre jobban belemélyedtem a számítógépek, valamint az informatika világába is, és autodidakta módon beletanultam a 3D grafikus szakmába.
– Hogy kerültél a Magyar Csillagászati Egyesülethez?
– Volt egy kaposvári kollégám, aki egy beszélgetésünk alkalmával elmesélte, hogy elment a kaposvári csillagvizsgálóba egy távcsöves bemutatóra. Ezen nagyon meglepődtem, mivel bennem – ahogy szerintem a legtöbb átlagemberben is – mindig az a tudat élt, hogy a csillagvizsgálóban csillagászok vannak, oda nem lehet csak úgy bejutni. Mesélt nekem az ottani távcsőről, kérdezgettem, hogy milyen volt, de igazából azt mondta, hogy abban a hatalmas műszerben is csak valami pöttyöt látott. Így utólag belegondolva valószínűleg nem volt csillagászati észlelésre alkalmas időjárás azon az éjszakán. Mindenesetre akkoriban azt gondoltam, hogy ha Kaposvárról ilyen az ég, akkor innen Óbudáról (ahol lakom) még rosszabb lehet. Többször szemezgettem a Polaris Csillagvizsgálóval, láttam, hogy bemutató csillagvizsgáló, a YouTube-on megnéztem az itt tartott előadásokat, tudtam, hogy a lakhelyünkhöz közel van, de mégis jó pár évbe telt, mire először ellátogattam ide. Aztán 2011-ben, egy őszi estén a netet böngészve láttam egy hirdetést, hogy bemutató távcsövezés lesz, s így családostul, a feleségemmel és a lányommal feljöttünk ide a kupolába.
Észlelés Szentkeresztről mínuszban.
– Ki tartotta a bemutatót?
– Görgei Zoli volt fent – azt hiszem, ez mindent elárul. Ahogy elkezdett beszélni, láttam rajta, hogy ragyog az arca, és hogy rajong a csillagászat iránt. Egyszerűen megszeretted azt, amiről mesélt. Felejthetetlen élmény volt. Mutatott egy kettőscsillagot, nekem pedig egyből kérdéseim támadtak, és rendkívül boldog voltam, hogy végre feltehetem őket. Zoli nagyon megörült az érdeklődésemnek és csak úgy dőlt belőle a szó, igazán kimerítő válaszokat adott. A különböző objektumok (galaxisok, gömbhalmazok) kapcsán előkerült a távolságok témaköre, a fényév fogalma, és akkor villant be az a gyerekkori emlékkép a végtelenről. Akkor eldőlt, hogy ha felnézek az égre és derült idő van, biztosan feljövök (kedd, csütörtök, szombat, amikor nyitva van). Később MCSE-taggá váltam és feljártam meghallgatni az ismeretterjesztő előadásokat is.
– Milyen volt az első önálló észlelési élményed?
– Van egy nagyon régi barátnőm, aki kölcsönadta nekem a távcsövét, mikor még nem volt sajátom. Egy 130/900-as Newton-távcső volt, ami a kertje végében állt az időjárás viszontagságainak kitéve, és már régóta nem használta, szóval elég pocsék állapotban volt. Mivel műszerész vagyok, gondoltam szétszedem, interneten utánanézek, hogyan kell távcsőtükröt mosni, jusztírozni és hasonlók. Egészen használható állapotba hoztam, és egy novemberi derült estén ki is tudtam próbálni a panellakásunk ablakából. Amikor először megpillantottam a Holdat a távcsőben, az valami leírhatatlan élmény volt számomra. Ahogy a látvány felidézte gyerekkori álmaim, az olyan volt, mint egy katarzis.
– Ezek után gondolom szerettél volna magadnak egy saját távcsövet is.
– Persze, már tervben volt, csak nem tudtam, hogy milyet érdemes venni. Egyik este, amikor feljöttem a Polarisba, Jakabfi Tomi és Molnár Peti voltak fent. Őket kezdtem el kérdezgetni távcső ügyben, nagyon hasznos tanácsokkal láttak el. Olyan távcsövet szerettem volna, amivel később esetleg fotózni is lehet, de végül egy 90/900-as lencsés távcsőre esett a választásom, EQ2-es állványon. Ezzel a műszerrel éltem át a második katarzisszerű észlelési élményemet, amikor megpillantottam benne az M42-t (Orion-köd). Később vettem egy HEQ5-ös használt mechanikát, ami recsegett-ropogott, ütött kopott állapotban volt, de tökéletesen működött. Erre a mechanikára került egy 200/1000-es Newton-távcső. Igazság szerint, fél év sem telt el a két műszer vásárlása között. Mostanra már van egy másik távcsövem is, megvettem Papp Bandi APO refraktorát.
Asztrofotója kedvenc mély-ég objektumáról, az Orion-ködről.
– Volt akkor bármilyen fotós múltad?
– Hogy őszinte legyek, korábban a fotózás engem nem izgatott különösebben. Tizennyolc éve van egy videokamerám, amit többnyire a kislányom gyermekkorának archiválása céljából szereztem be. Pont pár nappal az első Polaris-beli élményem után terveztem, hogy veszek egy új kamerát a régi helyett. Ahogy körülnéztem a piacon, azzal szembesültem, hogy ár-érték arányban a mai fényképezőgépek a legkiválóbb HD mozgófilm rögzítő készülékek, így egy Canon 550D-re esett a választásom. Akkor még a csillagászattól teljesen függetlenül vettem meg az egyik, asztrofotózáshoz legalkalmasabb fényképezőgépet. Rögtön vettem mellé pár könyvet is, hogy ne csak videózni tudjak vele, hanem megtanuljam használni a tükörreflexes gép adta lehetőségeket. Pár kollégám, barátom és a könyvek segítségével egyre profibban tudtam kezelni a fényképezőgépet.
– Hogyan kezdtél bele az asztrofotózásba?
– Ezek után már nem volt kérdés, hogy kipróbáljam-e a távcsővel való fotózást is, hiszen minden technikai eszközöm megvolt hozzá. Egyidőben az első távcsövem vásárlásával vettem egy bajonettet az 550D-hez, és pár napon belül ki is próbáltam. Mivel többnyire filmes grafikákkal dolgoztam a munkám során, eleinte 3-4 perces mozgófilmeket készítettem, melyeket képszekvenciákra szedtem szét. Zajszűrtem a képeket és a videoszerkesztő programjaimmal illesztettem egymásra őket. Akkor még ilyen favágós módszerekkel csináltam, aztán később egyre több asztrofotós szoftverrel ismerkedtem meg. Amikor az első fotóm elkészült, nem hittem a szememnek. Ezt én csináltam?! Annyira csodálatos volt, úgy gondoltam, ezt mindenkinek látnia kell.
Járdacsillagászat a munkatársakkal.
– Akkor Te elsősorban a látvány kedvéért készíted a fotóidat?
– A legelején így indult a dolog, később egyre több csillagászati könyv olvasása után már a tudományos háttere is érdekelt. Azt azonban nem mondhatom el magamról, hogy bármilyen tudományos felfedezés céljából vágtam volna bele az asztrofotózásba. Persze előfordult egy véletlen eset, amikor egy olyan égterületről készítettem felvételt, amin Fidrich Róbert (Fidusz) talált egy változó csillagot. Már ezért megérte megvenni az összes eszközt, már ezért megérte az összes átvirrasztott éjszaka, amit a távcsővel töltöttem. Tehát ha nem élveztem volna az aszrofotózást, ez akkor is hatalmas élményt nyújtott volna. Viszont azt sem mondhatom, hogy a dolog művészi lehetőségei fogtak volna meg, hiszen engem nem érdekel a kompozíció, nem szoktam megvágni a képeimet, stb. Elsősorban az észlelési élmény dokumentálása, ami igazán megfogott a dologban, és ennek a csodának a megismertetése a többi emberrel.
– Hogyan jött az asztrofotós szakkör ötlete? A szakkör másik vezetője, Tóth Krisztián már mesélt az előző interjúban erről, szeretném hallani a Te szemszögedből is.
– Körülbelül 2 éve, amikor egyik borult este Jakabfi Tomival és Molnár Petivel beszélgettünk a Polaris-ban, akkor merült fel az ötlet, de csak éppen megemlítettük. Aztán pár nappal később Mizser Attilával találkoztam, aki megkérdezte, hogy akkor ugye megcsinálom a szakkört. Persze teljesen kiborultam, hogy hogyan tanítsak én bárkit is, ha még kezdőnek érzem magamat, de Attila megnyugtatott, hogy csak meg kell szervezni a szakkört. Megadtam magam és beleegyeztem. Jó ötletnek tartottam, mivel sok embert érdekel a dolog, és én is tanulhatok a szakkör előadásain elhangzottakból. Voltak aggályaim azzal kapcsolatban, hogy egyedül kell szerveznem a dolgot, ezért Attila összeismertetett Tóth Krisztiánnal, s így ketten vállaltuk az asztrofotós szakkör vezetését.
– Mik a jövőbeni terveid?
– Mostanában sok ember kért tőlem segítséget a képfeldolgozáshoz és a Photoshop használatához, ezért arra gondoltam, hogy szívesen indítanék itt a Polaris Csillagvizsgálóban egy Photoshop tanfolyamot is. Erről persze még konzultálnom kell Mizser Attilával, de ha minden jól megy, akkor pár hónapon belül ez megvalósulhat.
– Mindenképpen támogatom az ötletet, és sok sikert kívánok hozzá. Köszönöm az interjút!
Interjú közben.
Csoknyai Attila publikált asztrofotói megtekinthetők az alábbi internetes galériákban:
Következő interjúalanyunk a Polaris-stáb egyik legfiatalabb tagja, Mayer Márton lesz.
