Vendégcsillag a Rúzsáskertben

Mostanában sok szó esik a legfényesebb visszatérő nóva, a T Coronae Borealis nagy visszatéréséről, régóta várt újabb maximumáról.

Mi is többször foglalkoztunk vele, szerepel az idei Csillagászati évkönyv észlelési ajánlójában, a Meteor 2023/4. számában olvashattunk róla „T Coronae Borealis: hamarosan ismét szabadszemes nóvakitörést láthatunk” címmel, de májusi kalendáriumunkból se maradhatott ki. A Meteor számára Fidrich Róbert fordította le Bradley Schaefer, a téme szakértője által írt cikket, amelyben a szerző a T CrB következő kitörését 2024, 2 és 2026,8 közé tette, ami az azóta bekövetkezett változások, a maximumot közvetlenül megelőző lemerülés (kismértékű halványodás) ismeretében tovább szűkült. Schaefer egy későbbi cikkében a kitörés várható időpontját 2024,4 ±0,3-ra teszi, vagyis a nagy visszatérés bármikor bekövetkezhet. Ennek megfelelően a T CrB, a „blaze star” ismételt fellángolását sokan várják. Maximuma rövid lesz, igazán fényesnek csak néhány napig látjuk – ez alatt az értendő, hogy reméljük, eléri az alfa CrB fényességét és akkor két alfája lesz rövid időre a csillagképnek.

Amikor a nagy esemény bekövetkezik, bizonyára minden létező amatőrcsillagászati fórum ettől lesz hangos, azonban ne támaszkodjunk a világhálóra, inkább észleljünk, kövessük figyelemmel a T CrB-t minden lehetséges alkalommal. Ráadásul nagyon könnyű célpont! Milyen nagyszerű lesz, ha mi magunk vesszük észre, hogy kifényesedett, itt a felszálló ág. Vagy csak szabad szemmel nézelődve egyszer csak ott lesz a plusz csillag az epszilon CrB „alatt”: hé, emberek, kitört a T CrB!

John Birmingham, az 1866-os kitörés felfedezője.

A csillagnak eddig két jól dokumentált maximuma volt: az első 1866-ban, a második 1946-ban. Schaefer történeti kutatásai alapján két korábbi lehetséges kitörésre is fény derült. Középkori feljegyzések alapján egy 1217-es, illetve Francis Wollaston csillagkatalógusa alapján egy 1787-es maximum is valószínűsíthető. Az 1787-es esemény különösen érdekes, mivel 79 évvel az 1866-os maximum előtt következett be.

1866. május 12-én este John Birmingham (1816–1884) ír csillagász meglepődve vette észre, hogy új csillag jelent meg az Északi Koronában. Az égi vendég fényessége a csillagkép alfájával, a 2,3 magnitúdós Alpheccával vetekedett. Fellángolását követően gyorsan halványodott, naponta fél magnitúdónyit, miközben színe fehérből narancsosra váltott. Összesen nyolc napon át lehetett szabad szemmel megfigyelni, június elejére már 9 magnitúdó alá halványodott. Két és fél órával Birmingham felfedezése előtt az Athéni Obszervatórium igazgatója, Julius Schmidt még semmit nem érzékelt a nóvából, utólag bizonyos volt benne, hogy a vendégcsillag akkor még halványabb lehetett 5 magnitúdónál. A T CrB beceneve, blaze star (lángoló csillag) az 1866-os maximumhoz kapcsolódik, a hidrogén “lángoló vonalait” említik a spektroszkóppal észlelők a T CrB színképében.

Az eddigikben láthattuk, mennyire rövid a T CrB maximumának leglátványosabb része. Komolyan kell venni, hogy minden lehetséges alkalommal észleljük, mert senki sem tudja, pontosan mikor következik be a robbanás. Hogy mennyire könnyű lecsúszni az (újra)felfedezés öröméről, azt bizonyítja Leslie Peltier (1900–1980) példája, aki a XX. század egyik legszorgalmasabb változóészlelője volt, több mint 132 ezer észleléssel, 12 üstökös és számos nóva felfedezője. Csak éppen a T CrB visszatérését mulasztotta el 1946-ban, amiért valószínűleg élete végéig lelkiismeret­-furdalása volt. Egészen addig csak egyetlen kitörését ismerték a csillagnak, az 1866-ost, az újabb maximum észlelése ezért különösen érdekes volt.

A t CrB 1946-os maximuma, előtte a “lemerüléssel”, amely a kitörés “előfutára”. (AAVSO). A most esedékes kitörés fénygörbéje ehhez hasonló lehet.

Leslie Peltier amaőrcsillagász, aki “átaludta” a T CrB 1946-os kitörését.

Az emlékezetes februári éjszakán hajnali fél háromra állította be a vekkert Peltier, a cél a hajnali ég változóinak észlelése volt, köztük a T CrB-vel. Az ébresztőóra rendben tette a dolgát, Peltier kinézett az ablakon, derült volt, de nem érezte jól magát, inkább vigyázott az egészségére, nehogy meghűtse magát a hajnali hidegben: a jó meleg ágyat választotta. Mindebből sejthető, hogy épp ekkor tört ki a T CrB, amelyet Peltier 1920 óta hűségesen észlelt, több ezer alkalommal – csak éppen akkor nem, amikor a legfontosabb lett volna. A T CrB-esetet megírta 1965-ben megjelent Starlight Nights című könyvében, amely igazán érdekes, amatőrcsillagászoknak való olvasmány.

Armin Deutch, csillagász, a T CrB 1946-os maximumának első észlelője.

A T CrB 1946-os maximumának első észlelője Armin Deutsch (1918-1969) volt, aki a Yerkes Obszervatóriumból figyelte meg a 3,2 magnitúdós csillagot február 9-én hajnalban. A csillag maximális fényessége 3,0 magnitúdó volt.

Nem tudunk arról, hogy az 1946-os maximumról születtek volna magyar észlelések, habár bizonyára voltak, akik látták a csillagot. A “látás” azonban még nem észlelés. Az MCSE Változócsillag Szakosztálya csak 1948-ban látott komolyabb munkához, a legelső VCSSZ-észlelések is abból az évből valók, de ezek között nem szerepel a T CrB. Archívumunkban a legelső hazai T CrB-észlelés 1969-ből származik (Bartha Lajos 1969. április 30-án figyelte meg a csillagot 10,2 magnitúdónál). Azóta több mint 14 ezer fényességadat született erről a visszatérő nóváról.

A Corona Borealis nem túl fényes, de jellegzetes formájú csillagkép. Látványos mélyég-objektum nincs a területén, érdekes kettős- és változócsillagokat azonban szép számmal találunk itt. Ami utóbbiakat illeti: a koszorú ívén belül helyezkedik el az egyik különleges változócsillag-típus névadója, az R CrB, és egy binokulár-látómezővel odébb máris ott a T CrB.

A T CrB fénygörbéje az MCSE VCSSZ adatbázisa alapján, az 1969-től napjainkig terjedő időszak 14 ezer fényességadatának felhasználásával.

A nevezetes visszatérő nóvát könnyű megtalálni az epszilon CrB-től kiindulva. Az innen kiinduló, 7-8 magnitúdós csillagokból álló ív szinte rámutat, máris megvan a T CrB házikója, melynek csúcsán maga a háziúr ül. És valóban, a Cepheusra emlékeztető torz házikót könnyű belelátni az alakzatba, melynek 9,8 és 9,9 magnitúdós csillagait is használhatjuk összehasonlítóként.

A T CrB észlelőtérképe.

A visszatérő nóváknál az az általános szabály, hogy lehetőleg minden derült este, vagy minden lehetséges alkalommal észleljük a csillagot, hiszen “bármi” megtörténhet.Soronkívüli kitörés ugyan aligha következik be, de kisebb-nagyobb mértékben mindig változik a T CrB fényessége, hiszen azért változócsillag.

A Polaris Csillagvizsgáló 80/400-as reraktora. Már ezzel a kis távcsővel is értékes észleléseket végezhetünk, többek között változócsillagokról, így a T CrB-ről is.

Milyen távcsővel észleljük? Tekintettel arra, hogy minimumban 10 magnitúdó körüli, kisebb távcsővel, vagy óriásbinokulárral már a nyomába eredhetünk. 20×80-as binokulár számára kiváló célpont. A távcsőboltokban kapható 80/400-as kisrefraktor is kényelmesen megmutatja, 20-30x-os nagyításnál nem is kell több, hiszen fontos, hogy az összehasonlítókat is kényelmesen szemlélhessük. Észlelhetjük persze drágább és nagyobb átmérőjű távcsővel is – 25 cm-es Newtonnal is rendszeresen figyelem a T CrB-t –, a lényeg, hogy az elérhető legkisebb nagyítással észleljünk. (Egy 250/1250-es Newtonnal kommersz 25 mm-es okulárral 50x-es nagyítást kapunk, minimumban ezzel is vígan lehet észlelni a T CrB környezetét. Most feledkezzünk meg a költséges okulárcsodákról, szándékosan említek egyszerű, olcsó okulárt, mert azzal is életre szóló észlelési élményeket lehet szerezni.)

A fényességbecslés menetét a változósok jól ismerik, nem túl bonyolult, az emberi szem és az agy (hardver + szoftver) csodálatos észlelőeszköz.
A vizuális észlelésekkel kapcsolatos legfontosabb tudnivalók (azonosítás, térképek használata, a fényességbecslés menete stb.) a Változócsillag Szakcsoport oldalán találhatók: https://www.mcse.hu/szakcsoportok/vcssz-szakcsoportok/valtozocsillagok-eszlelese-mit-hogyan/

Maga a Corona Borealis, az Északi Korona csillagkép a monda szerint Ariadné koronája. A nem túl fényes, de jellegzetes formájú csillagképnek szép számmal vannak magyar népi elnevezései is: Paradicsomkert, Mária kertje, Apostolok csillaga, Krisztus urunk asztala. Nevezik Koszorúcsillagnak, Sarlós csillagnak, Patkócsillagnak, Félkenyérnek. Nekem mégis leginkább a Rúzsáskert tetszik – valóban, a nyolc csillag által alkotott ív lehet akár gondosan ültetett rózsáskert is. Reméljük, hamarosan kivirágzik legfényesebb virága, a T Coronae Borealis – még ha csak rövid időre is. Ki tudja, talán az ezekben a napokban zajló vértesboglári ifjúsági táborunk résztvevői is megcsodálhatják a visszatérő égi rózsát!

Azt pedig, hogy mikor fog kitörni valóban a T Coronae Borealis – majd meglátjuk! Addig is észleljük minden lehetséges alkalommal!

Nyíló rózsák az MCSE Csillagtanya kertjében.