Több mint 60 évvel ezelőtt, kezdő egyetemista koromban, mint leendő csillagász harmadmagammal hallgattam Wodetzky professzor égi mechanikai fejtegetéseit. Egy nap meglepetve láttuk, hogy a terem leghátsó sorában három idős férfi ül, és szorgalmasan jegyzi a professzor előadását. Lehettek úgy 35 évesek. Az egyiket azonnal felismertem, mert az újságok akkoriban sokat írtak róla. Kulin György volt. Akkor már tudtam, hogy Szalontán született, és sok kisbolygót fedezett fel. Érdekelt a sorsa, érdeklődtem felőle. Az idősebb szaktársaktól megtudtam, hogy az egyetemet Budapesten végezte matematika-fizika szakon, de hiába szerezte meg a tanári oklevelet, évekig nem kapott állást. Végül mint állástalan diplomás, valami igen csekély díjazásért a Sváb-hegyi Konkoly-alapít ványú Asztrofizikai Obszervatóriumba küldték — adminisztratív munkára. Itt került szorosabb kapcsolatba a csillagászattal. Gyermekkorában Szalontán élte át az 1910-ben földközelbe került Halley-üstökös által keltett rettegést — és ez a kisgyermeki élmény sokáig távol tartotta őt a csillagok világától. A csillagvizsgálóban aztán lassanként beletanult a gyakorlati szakmai munkákba is. Mint fiatal munkatársat, befogták a kisbolygók kutatásába. Ez bizony unalmas, sőt telenként kimondottan kellemetlen, kínos, „favágó” munka volt: órákon át a távcsőben látható fonálkereszten tartani egy csillagot, és azonnal helyesbíteni a távcsőirányítását az égbolt forgásának ütemében mozgató óramű-motor járásának apró eltérései szerint. Így készült sok ezer fényképfelvétel. Ezeket aztán sorra ki kellett mérni, a kis nyomokat azonosítani ismert kisbolygók számított helyzeteivel. De előfordult, hogy ezeknek a foltocskáknak nem volt ismert megfelelője: tehát a fénykép készítője új kisbolygót talált. És Kulin György, ott léte első öt évében 45 kisbolygót fedezett fel.