2001. július – Ismerd meg az égboltot! | MCSE

2001. július – Ismerd meg az égboltot!

A mai
olvasó nem egykönnyen birkózik meg ezzel a művel, pedig számos
érdekes információval gazdagodhat. Alaposan tájékozódhat például
a pogány csillagképek eredetéről, az égi szereplők cselekedeteiről,
nagy bajban lenne azonban, ha meg is szeretné találni ezeket a
konstellációkat. Sajnos a szerző nem mellékelt csillagtérképet
művéhez. Lássunk néhány, a nyári csillagképekkel foglalkozó sort Pálóczi
Horváth Ádám művéből!

Nem egy illy rövid, hanem sok és hosszú éjjeleknek
   Dolgot ád magyarázása a sok mesés neveknek.
Mellyek hajdan földiekből ég lakosivá lettek,
   S az égben egyért vagy másért csillogást érdemlettek.
Amott fent Herkules mellett látszik a Lant, s mellette
   Orfeus, aki azt hajdan hangosan veregette.
Most madár formája vagyon, Hattyúnak neveztetik,
   Mely öt kereszt csillagokban repülni szemléltetik.

Ennyi talán elég is a Pálóczi-féle nyári égből. Sikerültebbek
a fogyatkozásokról írott sorai, az ember elcsodálkozik, hogyan
lehet versbe szedni ilyen bonyolult égi jelenségeket. Igen
mulatságos azonban, amit a holdlakók "észlelhetőségéről" ír:

Nem vala már egyéb híjja a bölcs gondolatoknak,
   Hanem hogy végire járjon a Holdi lakosoknak.
De még addig nem találtak olyan jó üvegeket,
   Mellyekkel a Holdban vadat látnánk vagy embereket;
Neuton úgy meg-javította a Gergely Síp-üvegét,
   Hogy ha azon nézzük által a Kaszás-csillag egét,
Egy lyuk látszik a mellyékén az Orion kardjának,
   Mellyet sokan hisznek lenni Mennyország ajtajának.

Nehezen érthetők ezek a sorok? Igen. A költő szerint Hevelius
volt az, aki a holdlakók "végére akart járni". Csakhogy hiába
tökéletesítette Newton (Neuton) a Gregory-féle tükrös távcsövet
(vagyis Gergely Síp-üvegét), máig nem sikerült meglátnunk a
holdlakókat, akik Pálóczi Horváth Ádám szerint valószínűleg
óriások, de egészen bizonyosan nagyszeműek. Már csak azt kell
megfejtenünk, hogy mi lehet a Mennyország égi ajtaja —
minden bizonnyal az Orion-köd. A költő lábjegyzetben magyarázza
meg, mit ért Síp-üveg alatt: "Telescopium; ha egészen ki
nem tészi ezt az értelmet, elég van illyen más nyelvekben is."

E magyarázat nélkül bizony az akkori olvasó se jött volna rá, hogy
a Síp-üveg (másutt: üvegsíp) nem lehet más, mint távcső. Pálóczi
számára azonban ismeretlen volt ez a szó, hiszen akkor még nem
létezett, csak a reformkorban "találták fel." De miért
pont üvegsíp? Talán azért, mert egy kisebb refraktor valóban
emlékeztet egy efféle hangszerre. Az okulárkihuzatot nézhetjük
akár fúvókának is, a távcsőben pedig kétségtelenül található üveg…


A nyári égbolt csillagképei

Elnézést a hosszas "felvezetésért", de a nyári égboltról szóló
ismertetőben mindenképp szerettem volna helyet szorítani a
Legrövidebb nyári éjtszakának. Korábbi felméréseinkből ismert,
hogy olvasóink nem nagyon érdeklődnek a csillagászattörténet
iránt — ez a kis kitérő talán bizonyítja, hogy
tudományunk története nem csak száraz adatokkal, hanem vidám
percekkel is megajándékozza a búvárkodókat. Az efféle érdekességek
pedig nagyon kívánkoznak egy olyan sorozatba, amely a csillagképekkel
foglalkozik, a csillagképekkel, ősi kultúránk csodálatos, ma is élő
emlékeivel.

A nyári égbolt

És most — stílszerűen — vigyázó szemünket
vessük az égre! Kiindulópontunk ismét a Göncölszekér. A
tavaszi égről szóló cikkünkben (Meteor 1998/5., 7. o.) már
megismert módon, a Göncöl rúdját követve, "nagy ívben balra
kanyarodva" jutunk a fényes Arcturushoz, mellette könnyen
azonosíthatjuk a Corona Borealis csillagfüzérét. Kelet
felé haladva, a Corona Borealison túl bukkanunk a nagyméretű
Hercules (Her, Herkules) csillagképre. A nyári ég erős
embere térdelő helyzetben látható, mégpedig "fejjel lefelé",
feje déli irányban helyezkedik el. Bal lábát a frissen
agyoncsapott Draco (Sárkány) fején nyugtatja, jobb kezében
bunkó, mellyel mintha fenyegető mozdulatot tenne… A Hercules
vállát a beta és a delta Her képezi, fejét a csillagkép
legfényesebb csillaga, az alfa, más néven Ras Algethi (az
arab csillagnév jelentése: a térdelő feje). A változóészlelők
számára azonban egészen más jelentése van, ugyanis ez az MCSE
Változócsillag Szakcsoportjának legfényesebb programcsillaga.
Félszabályos változó, 2m7 és 4m0 közötti
szélsőértékekkel (sajnos élete nagyobb felét inkább a
3m körüli néhány tizedmagnitúdós tartományban tölti).
A térdelő lábat 4m-s csillagok alkotják (szigma,
tau és fi), a másikat pedig az i Her (a fényes Vega közelében,
l. később). A "zárókő" elnevezésű aszterizmust a 3m-s dzéta,
éta és pi Her és a 4m-s epszilon Her képezi. Érdekes módon
a hatalmas csillagkép csak egyetlen igazi távcsöves látnivalót kínál, a
Hercules-gömbhalmazt (M13). Ez az északi ég legfényesebb
gömbhalmaza, a távcsöves bemutatások kihagyhatatlan célpontja. Ha jól
ismerjük a helyét, és nagyon sötét égen keressük, szabad szemmel még
éppen észrevehetjük halvány, kb. 6m-s, ködös foltként.


A "fejjel lefelé" álló Hercules csillagkép
Hevelius 1687-es kiadású Uranographiájában

Az egyik tavaszi ágasvári észlelőhétvégén késhegyig menő vitát folytattunk
arról a kérdésről, hogy a Hercules a talpán, vagy a fején áll-e az égen.
A csillagalakzatba valóban könnyű belelátni egy deltás figura alakját, aki
természetesen a talpán áll, feje pedig valahol a Draco közelében helyezkedik
el. Hiába hivatkoztam az elmúlt 5-6 ezer évre — a klasszikus csillagképet
legalább ennyi ideje ismeri az emberiség, és mindvégig fejjel lefelé ábrázolták.
Hiába érveltem, hogy ha Hercules úgy állna az égen, ahogyan hiszik, akkor
bajosan léphetne rá a legyőzött fenevad fejére — Herculestől aligha
várható el, hogy egy artista hajlékonyságával rendelkezzék. Talán a mellékelt
térképrészlet meggyőzi vitapartnereimet éppúgy, mint az esetleg kételkedő
kedves olvasót.

A Hercules jobb lábától (iota Her) bő 10 fokkal KDK-re található a nyári ég
egyik legfeltűnőbb csillaga, a fehéres színű, 0m-s Vega, a
Lyra (Lyr, Lant) csillagkép vezércsillaga. DK-i szomszédságában
meglepően szabályos paralelogrammát látunk, melyet a dzéta, delta, gamma és a
béta Lyr alkot. A béta és a éta között egy kötelező távcsöves látnivaló
rejtőzik, a Lyra-gyűrűsköd (M57). Ez a 9m összfényeségű,
objektum, melynek látszó mérete nagyjából kétszerese a Jupiterének, csak
nagyobb, legalább 8 cm-es távcsővel látszik igazán jól.

Látásunk élességét próbára tehetjük az epszilon Lyrae kettőscsillaggal,
mely a Vega szomszédjának számít, hiszen alig 1°5-nyira látható mellette.
Az epszilon Lyr-t két 4m-s csillag alkotja, melyek kb. 3′-re vannak
egymástól, így az egészséges emberi szem mindenképpen felbontja a komponenseket.
Az epszilon Lyr nagyobb távcsővel szemlélve "kétszer kettőscsillagra" bomlik,
mivel társai külön-külön is kettősök. Távcsöves bemutatók és "csillagtúrák"
kötelező megállóhelyének számít. A béta Lyrae nevezetes fedési változócsillag,
3m4 és 4m3 között hullámzik fénye, 13 napos periódussal.

Térjünk vissza a Vegához, mely egy nem
hivatalos alakzat, a Nagy Nyári Háromszög legfényesebb csillaga!
Nyári éjszakákon a zenit környékén láthatjuk a Vega — Deneb
(alfa Cygni) — Altair (alfa Aquilae)
alkotta háromszöget,
amely megkönnyíti további tájékozódásunkat.

A Nagy Nyári Háromszöghöz kapcsolódó
legnagyobb méretű csillagkép a Cygnus (Cyg, Hattyú). A konstelláció
keresztre éppúgy hasonlít, mint repülő hattyúra. Az 1m-s Deneb a
nyári Tejút egyik fényes ágában fekszik. A Deneb a hattyú farkát jelöli, míg
fejét — a Lyra "alatt" — a béta Cygni, az Albireo. (Már
kis távcsövekkel nézve is igen szép, eltérő színű csillagokból álló kettős.)
Binokulárral feledhetetlen látvány a Cygnus-beli Tejút csillagszőnyege. A
Denebnél kezdődik a Nagy Hasadék, amely két ágra osztja a Tejutat. Ebben az
irányban a galaktikus léptékekben mérve viszonylag közeli porfelhők kitakarják
a távolabbi csillagfelhőket. A Denebtől kb. 10°-kal ÉK-re — kiváló
átlátszóság esetén — szabad szemmel is azonosíthatjuk az M39
jelű nyílthalmazt. A meglehetősen laza halmaz összfényessége 4m6,
nem túl feltűnő, homályos foltocskaként azonosíthatjuk.

{mosimage}
A Collinder 399, azaz a Vállfa-halmaz
A fotó 86/620 mm-es refraktorral készült
(Zseli József)

Vegyük utunkat délnek: apró csillagképek következnek! Közvetlenül az
Albireo alatt egy "láthatatlan" csillagkép, a Vulpecula (Vul, Kis Róka)
rejtőzik. Itt nincs semmilyen feltűnő csillagalakzat, csak a Tejút
csillagszőnyege sziporkázik (illetve a Nagy Hasadék részben ezen a területen
folytatódik). A csillagkép viszonylag feltűnő mély-ég objektuma a Collinder
399
nyílthalmaz, mely sötét égen kb. 3 fokos ködfoltként látható. Az
angolszász észlelők — a halmaz kistávcsöves látványa alapján — a
nem túl költői Vállfa (Coat-hanger) elnevezést adták a Cr 399-nek, ami talán
fordítási hiba folytán vonult be "ruhafogas" néven a hazai amatőr köztudatba.
Reméljük, előbb-utóbb teret nyer a halmaz "igazi" neve. A névadás jogosságát
a mellékelten bemutatott Zseli József-féle fotón is ellenőrizhetjük. A
Vulpecula binokulár-nevezetessége az égbolt legfeltűnőbb planetáris köde, a
Súlyzó-köd (M27). Ugyan távolról sem szabadszemes mély-ég objektum, de
aki teheti, feltétlenül vessen rá egy pillantást. Már 20×60-as binokulárral
is szépen látszik ez a 7m6 összfényességű, 8′x4′-es "bolygószerű"
köd. A Vulpeculától D-re egy nyíl alakú csillagkép következik, a Sagitta
(Sge, Nyíl). Kis mérete és halvány csillagai ellenére rendkívül könnyű
rábukkanni. Látványosságokkal nem szolgál, azonban a Vulpecula imént említett
mély-ég objektumait legjobb, ha a Sagitta után "célozzuk be"!

A Sagittától K-i irányba haladva egy "nyeles rombuszba" ütközik tekintetünk:
öt darab 4m-s csillag alkotja a Delphinust (Del, Delfin).
Nem is nehéz az alakzatba beleképzelni a habokból felszökkenő delfin
körvonalait! Delfinünktől DK-re ismét egy nehezen azonosítható konstelláció
következik, az Equuleus (Equ, Csikó). A 4m-5m-s
csillagokból álló négyszöget azonban legkényelmesebben az epszilon Pegasi
— a Pegasus már következő, őszi kalandozásunk célpontja lesz! —
felől cserkészhetjük be.

Térjünk vissza a Nagy Nyári Háromszög utolsó csillagához, az Altairhoz! Ez az
Aquila (Aql, Sas) legfeltűnőbb csillaga. Az Aquila a Tejút előtt
"repül", feje, az Altair ÉK-re néz. Egyik szárnyát a dzéta és az epszilon, a
másikat a theta Aquilae képezi, farka a lambda Aquilae vidékén végződik. Alakja
önmagáért beszél, valóban szárnyaló sasra emlékeztet. Az Aquilától D-re ismét
kis kiterjedésű, halvány csillagkép következik, a Scutum (Sct, Pajzs).
Itt binokulár-látványosságként szolgál egy jól elkülönülő Tejút-felhő (a
Scutum-felhő), egy fényes, kompakt nyílthalmaz (M11), továbbá az R Scuti, a
legfényesebb RV Tauri típusú pulzáló változócsillag.

A Scutum után kövessük a dél felé "hömpölygő" Tejutat! A Sagittarius
(Sgr, Nyilas) csillagkép területén járunk, az égbolt egyik legizgalmasabb
vidékén! Ezt az állatövi konstellációt nem különösebben feltűnő, 2m
– 3m-s csillagok alkotják. Az ókor nyilazó kentaurját —
illetve a klasszikus csillagkép egy részét — a mai amatőrök kissé
tiszteletlenül a prózai "Teáskanna" névvel illetik, és nem is alaptalanul.
A nyári éjszakákon a déli horizont felett függő Teáskanna tetejét a lambda Sgr
alkotja, fogantyúját a szigma-fi-dzéta Sgr jelenti, és az epszilon-delta-gamma
Sgr íve teszi teljessé. A Sagittarius azonban nem erről a konyhai edényről
nevezetes, hanem arról, hogy területén található Galaxisunk centruma. A Tejút
kiszélesedő sávja — tiszta, sötét égen — lenyűgöző látvány. Sajnos
a legfényesebb Tejút-felhők meglehetősen alacsonyan, a horizont közelében
látszanak, ezért légkörünk fényelnyelése miatt még a legtisztább időben sem
láthatjuk őket valódi pompájukban. Az igazi Tejút-látványért délebbre kell
utaznunk. A Tejutat a déli félteke szubtrópusi vidékeiről láthatjuk legjobban,
hiszen onnan nézve a Sagittarius a zenitben delel. Azokon a vidékeken sötét,
holdtalan éjszakákon a Tejút árnyékot vet…

Az egész Tejút legfényesebb csillagfelhője — a Nagy Sagittarius
Csillagfelhő
— a gamma és a delta Sagittariitól É-ra látható. Ez
Galaxisunk központi vidékéhez tartozik, így távolsága kb. 30 ezer fényév. A
mü Sagittariitól néhány fokkal északra a Kis Sagittarius Csillagfelhő
(más néven az M24) binokulárral nyújtja a legjobb látványt. A lambda Sgr-tól
4°-kal K-re és kicsit É-ra látható egy 4m-s ködös "csillag",
amely nem más, mint a Lagúna-köd (M8), egyike a szabad szemmel látható
diffúz ködöknek. A Lagúna-ködtől 5°-kal K-re fénylik az M22, amely
csak déli helyzete miatt marad el látvány tekintetében az M13-tól. Az M22
valójában a hazánkból látható legfényesebb gömbhalmaz. A Sagittarius számos
további érdekességet rejt a binokulárral vagy kisebb távcsővel észlelők
számára (pl. M17, M18, M20 stb.), ezek bemutatása azonban meghaladja
csillagkép-ismertetőnk kereteit.

 
A Sagittariustól Ny-ra feltűnő, már-már szépnek mondható csillagkép
helyezkedik el, a Scorpius (Sco, Skorpió). Az alfa Scorpii, az
Antares, valóban a "Mars riválisa" (neve pontosan ezt jelenti). Színe rendkívül
vörös, amit a csillag névadói, a régi görögök is észrevettek. A Skorpió fejét
egy É-D-i irányban húzódó csillagív jelöli ki (tau, alfa és szigma). A
skorpió farka az Antaresből kiindulva DK-i irányban bukik a horizont alá
— sajnos a mi szélességünkről nem lehet megfigyelni a teljes csillagképet.
A Skorpió farka azonban visszakanyarodik, és a Sagittarius DNy-i határvidékénél
végződik. Itt két derengő foltot vehetünk észre, az M6 és M7 jelű
nyílthalmazokat. Az előbbi "művészneve" Pillangó-halmaz. A déli
egzotikumok kedvelői számára említjük meg, hogy a Sagittarius "alatt"
tiszta időben, jó déli horizont esetén megpillanthatjuk a Corona Australis
fényesebb csillagait (a gamma, alfa és béta CrA-val keződő ívet). A Scorpius
fejétől DNy-ra a Lupus (Lup, Farkas) jellegtelen vidéke következik,
és hasonlóan semmitmondó a Scorpiustól Ny-ra fekvő Libra (Lib, Mérleg)
állatövi csillagkép is, melynek csillagai az ókorban még a Scorpiushoz
tartoztak. E sivár, csillagszegény konstellációkhoz viszonyítva még
nagyszerűbbnek tűnik a Scorpius-Sagittarius vidék.

A Scorpius és a Hercules között húzódó óriási égterületen két csillagkép
osztozik. Az Ophiuchus (Oph, Kígyótartó) valóban kígyót tart a kezében:
a Serpens (Ser, Kígyó) csillag-képet, az égbolt egyetlen konstellációját,
amely két, egymástól elszigetelt darabban helyezkedik el. A Serpens Caput,
a kígyó feje a Corona Borealis alatt látható, a gamma-béta-kappa Ser háromszöge
rajzolja ki. A 3m-s alfa Serpentist néha Cor Serpentis (a Kígyó
Szíve) néven említik. A Serpens Cauda, a kígyó farka az Aquilával, a
Scutummal és a Scorpiussal szomszédos, a Serpens Caputtól teljesen különálló
alakzat. Halvány, 3m-4m-s csillagokból áll. A Tejút
Cygnusban kezdődő Nagy Hasadéka ebben a csillagképben folytatódik. Az Ophiuchus
a két Serpens-rész között álló figura, mely két kezében tartja a Kígyót. Fejét
a 2m-s alfa Ophiuchi alkotja (Ras Alhague, a Kígyótartó Feje).
(Tőle 5°-kal esik ÉK-re nyári túránk kiindulópontja a Hercules alfája, a
Ras Algethi. Az Ophiuchus — a Herculessel ellentétben — nem
"fejjel lefelé", hanem a "talpán" áll.) Az Ophiuchus vállát a gamma és a
béta ill. a kappa és az iota Oph jelzi, míg a hős övét és bal karját egy kb.
20° hosszan húzódó csillagsor, az éta, dzéta, epszilon és delta Oph
alkotja.

A Sagittarius Tejút-burjánzásától K-re jellegtelen, mély-ég objektumokban
szegényebb égtájra érkezünk: a Capricornus (Cap, Bak) csillagképhez.
Ez a meglehetősen halvány konstelláció egyértelműen hajóra emlékeztet, és
valóban: mezopotámiában hajót képzeltek erre az égterületre — a hajóorr
azonban kecskebak fejet viselt. A Capricornust egyébként a régi csillagatlaszok
különös, "hibrid" állatként, halfarkú kecskeként mutatják. A Capricornus
nevezetessége két binokulár-kettős, az alfa Cap és a béta Cap. Előbbi szabad
szemmel szemlélve is különválik, a 3m6/4m2-s pár 376"-re
látható egymástól. Az alfa Cap optikai kettős, vagyis a két csillag csak
véletlen egybeesés folytán alkot párost (a halványabb társ ötször messzebb
van tőlünk, mint a fényesebb), a béta azonban "valódi" kettős (paraméterei:
3m1 és 6m2, 267", PA 267°).

Ezzel elérkeztünk az őszi csillagképekhez, melyekről — terveink szerint
— szeptemberi számunkban fogunk írni. Mielőtt elbúcsúznánk a nyári
égbolttól, azok, akik a teljességre törekednek, próbálkozzanak meg a
Microscopium (Mic, Mikroszkóp) csillagkép felkeresésével! A Microscopium
egyike a La Caille által a 18. században a déli égen bevezetett technikai
jellegű konstellációknak. Megpillantásához majdnem hogy távcsőre van szükségünk,
ugyanis "legfényesebb" csillaga 4m7-s… Mi csak a legészakibb
területét figyelhetjük meg.