2001. július – Ismerd meg az égboltot! | MCSE

2001. július – Ismerd meg az égboltot!

A mai
olvasó nem egykönnyen birkózik meg ezzel a művel, pedig számos
érdekes információval gazdagodhat. Alaposan tájékozódhat például
a pogány csillagképek eredetéről, az égi szereplők cselekedeteiről,
nagy bajban lenne azonban, ha meg is szeretné találni ezeket a
konstellációkat. Sajnos a szerző nem mellékelt csillagtérképet
művéhez. Lássunk néhány, a nyári csillagképekkel foglalkozó sort Pálóczi
Horváth Ádám művéből!

Nem egy illy rövid, hanem sok és hosszú éjjeleknek
   Dolgot ád magyarázása a sok mesés neveknek.
Mellyek hajdan földiekből ég lakosivá lettek,
   S az égben egyért vagy másért csillogást érdemlettek.
Amott fent Herkules mellett látszik a Lant, s mellette
   Orfeus, aki azt hajdan hangosan veregette.
Most madár formája vagyon, Hattyúnak neveztetik,
   Mely öt kereszt csillagokban repülni szemléltetik.

Ennyi talán elég is a Pálóczi-féle nyári égből. Sikerültebbek
a fogyatkozásokról írott sorai, az ember elcsodálkozik, hogyan
lehet versbe szedni ilyen bonyolult égi jelenségeket. Igen
mulatságos azonban, amit a holdlakók "észlelhetőségéről" ír:

Nem vala már egyéb híjja a bölcs gondolatoknak,
   Hanem hogy végire járjon a Holdi lakosoknak.
De még addig nem találtak olyan jó üvegeket,
   Mellyekkel a Holdban vadat látnánk vagy embereket;
Neuton úgy meg-javította a Gergely Síp-üvegét,
   Hogy ha azon nézzük által a Kaszás-csillag egét,
Egy lyuk látszik a mellyékén az Orion kardjának,
   Mellyet sokan hisznek lenni Mennyország ajtajának.

Nehezen érthetők ezek a sorok? Igen. A költő szerint Hevelius
volt az, aki a holdlakók "végére akart járni". Csakhogy hiába
tökéletesítette Newton (Neuton) a Gregory-féle tükrös távcsövet
(vagyis Gergely Síp-üvegét), máig nem sikerült meglátnunk a
holdlakókat, akik Pálóczi Horváth Ádám szerint valószínűleg
óriások, de egészen bizonyosan nagyszeműek. Már csak azt kell
megfejtenünk, hogy mi lehet a Mennyország égi ajtaja —
minden bizonnyal az Orion-köd. A költő lábjegyzetben magyarázza
meg, mit ért Síp-üveg alatt: "Telescopium; ha egészen ki
nem tészi ezt az értelmet, elég van illyen más nyelvekben is."

E magyarázat nélkül bizony az akkori olvasó se jött volna rá, hogy
a Síp-üveg (másutt: üvegsíp) nem lehet más, mint távcső. Pálóczi
számára azonban ismeretlen volt ez a szó, hiszen akkor még nem
létezett, csak a reformkorban "találták fel." De miért
pont üvegsíp? Talán azért, mert egy kisebb refraktor valóban
emlékeztet egy efféle hangszerre. Az okulárkihuzatot nézhetjük
akár fúvókának is, a távcsőben pedig kétségtelenül található üveg…


A nyári égbolt csillagképei

Elnézést a hosszas "felvezetésért", de a nyári égboltról szóló
ismertetőben mindenképp szerettem volna helyet szorítani a
Legrövidebb nyári éjtszakának. Korábbi felméréseinkből ismert,
hogy olvasóink nem nagyon érdeklődnek a csillagászattörténet
iránt — ez a kis kitérő talán bizonyítja, hogy
tudományunk története nem csak száraz adatokkal, hanem vidám
percekkel is megajándékozza a búvárkodókat. Az efféle érdekességek
pedig nagyon kívánkoznak egy olyan sorozatba, amely a csillagképekkel
foglalkozik, a csillagképekkel, ősi kultúránk csodálatos, ma is élő
emlékeivel.

A nyári égbolt

És most — stílszerűen — vigyázó szemünket
vessük az égre! Kiindulópontunk ismét a Göncölszekér. A
tavaszi égről szóló cikkünkben (Meteor 1998/5., 7. o.) már
megismert módon, a Göncöl rúdját követve, "nagy ívben balra
kanyarodva" jutunk a fényes Arcturushoz, mellette könnyen
azonosíthatjuk a Corona Borealis csillagfüzérét. Kelet
felé haladva, a Corona Borealison túl bukkanunk a nagyméretű
Hercules (Her, Herkules) csillagképre. A nyári ég erős
embere térdelő helyzetben látható, mégpedig "fejjel lefelé",
feje déli irányban helyezkedik el. Bal lábát a frissen
agyoncsapott Draco (Sárkány) fején nyugtatja, jobb kezében
bunkó, mellyel mintha fenyegető mozdulatot tenne… A Hercules
vállát a beta és a delta Her képezi, fejét a csillagkép
legfényesebb csillaga, az alfa, más néven Ras Algethi (az
arab csillagnév jelentése: a térdelő feje). A változóészlelők
számára azonban egészen más jelentése van, ugyanis ez az MCSE
Változócsillag Szakcsoportjának legfényesebb programcsillaga.
Félszabályos változó, 2m7 és 4m0 közötti
szélsőértékekkel (sajnos élete nagyobb felét inkább a
3m körüli néhány tizedmagnitúdós tartományban tölti).
A térdelő lábat 4m-s csillagok alkotják (szigma,
tau és fi), a másikat pedig az i Her (a fényes Vega közelében,
l. később). A "zárókő" elnevezésű aszterizmust a 3m-s dzéta,
éta és pi Her és a 4m-s epszilon Her képezi. Érdekes módon
a hatalmas csillagkép csak egyetlen igazi távcsöves látnivalót kínál, a
Hercules-gömbhalmazt (M13). Ez az északi ég legfényesebb
gömbhalmaza, a távcsöves bemutatások kihagyhatatlan célpontja. Ha jól
ismerjük a helyét, és nagyon sötét égen keressük, szabad szemmel még
éppen észrevehetjük halvány, kb. 6m-s, ködös foltként.


A "fejjel lefelé" álló Hercules csillagkép
Hevelius 1687-es kiadású Uranographiájában

Az egyik tavaszi ágasvári észlelőhétvégén késhegyig menő vitát folytattunk
arról a kérdésről, hogy a Hercules a talpán, vagy a fején áll-e az égen.
A csillagalakzatba valóban könnyű belelátni egy deltás figura alakját, aki
természetesen a talpán áll, feje pedig valahol a Draco közelében helyezkedik
el. Hiába hivatkoztam az elmúlt 5-6 ezer évre — a klasszikus csillagképet
legalább ennyi ideje ismeri az emberiség, és mindvégig fejjel lefelé ábrázolták.
Hiába érveltem, hogy ha Hercules úgy állna az égen, ahogyan hiszik, akkor
bajosan léphetne rá a legyőzött fenevad fejére — Herculestől aligha
várható el, hogy egy artista hajlékonyságával rendelkezzék. Talán a mellékelt
térképrészlet meggyőzi vitapartnereimet éppúgy, mint az esetleg kételkedő
kedves olvasót.

A Hercules jobb lábától (iota Her) bő 10 fokkal KDK-re található a nyári ég
egyik legfeltűnőbb csillaga, a fehéres színű, 0m-s Vega, a
Lyra (Lyr, Lant) csillagkép vezércsillaga. DK-i szomszédságában
meglepően szabályos paralelogrammát látunk, melyet a dzéta, delta, gamma és a
béta Lyr alkot. A béta és a éta között egy kötelező távcsöves látnivaló
rejtőzik, a Lyra-gyűrűsköd (M57). Ez a 9m összfényeségű,
objektum, melynek látszó mérete nagyjából kétszerese a Jupiterének, csak
nagyobb, legalább 8 cm-es távcsővel látszik igazán jól.

Látásunk élességét próbára tehetjük az epszilon Lyrae kettőscsillaggal,
mely a Vega szomszédjának számít, hiszen alig 1°5-nyira látható mellette.
Az epszilon Lyr-t két 4m-s csillag alkotja, melyek kb. 3′-re vannak
egymástól, így az egészséges emberi szem mindenképpen felbontja a komponenseket.
Az epszilon Lyr nagyobb távcsővel szemlélve "kétszer kettőscsillagra" bomlik,
mivel társai külön-külön is kettősök. Távcsöves bemutatók és "csillagtúrák"
kötelező megállóhelyének számít. A béta Lyrae nevezetes fedési változócsillag,
3m4 és 4m3 között hullámzik fénye, 13 napos periódussal.

Térjünk vissza a Vegához, mely egy nem
hivatalos alakzat, a Nagy Nyári Háromszög legfényesebb csillaga!
Nyári éjszakákon a zenit környékén láthatjuk a Vega — Deneb
(alfa Cygni) — Altair (alfa Aquilae)
alkotta háromszöget,
amely megkönnyíti további tájékozódásunkat.

A Nagy Nyári Háromszöghöz kapcsolódó
legnagyobb méretű csillagkép a Cygnus (Cyg, Hattyú). A konstelláció
keresztre éppúgy hasonlít, mint repülő hattyúra. Az 1m-s Deneb a
nyári Tejút egyik fényes ágában fekszik. A Deneb a hattyú farkát jelöli, míg
fejét — a Lyra "alatt" — a béta Cygni, az Albireo. (Már
kis távcsövekkel nézve is igen szép, eltérő színű csillagokból álló kettős.)
Binokulárral feledhetetlen látvány a Cygnus-beli Tejút csillagszőnyege. A
Denebnél kezdődik a Nagy Hasadék, amely két ágra osztja a Tejutat. Ebben az
irányban a galaktikus léptékekben mérve viszonylag közeli porfelhők kitakarják
a távolabbi csillagfelhőket. A Denebtől kb. 10°-kal ÉK-re — kiváló
átlátszóság esetén — szabad szemmel is azonosíthatjuk az M39
jelű nyílthalmazt. A meglehetősen laza halmaz összfényessége 4m6,
nem túl feltűnő, homályos foltocskaként azonosíthatjuk.

{mosimage}
A Collinder 399, azaz a Vállfa-halmaz
A fotó 86/620 mm-es refraktorral készült
(Zseli József)

Vegyük utunkat délnek: apró csillagképek következnek! Közvetlenül az
Albireo alatt egy "láthatatlan" csillagkép, a Vulpecula (Vul, Kis Róka)
rejtőzik. Itt nincs semmilyen feltűnő csillagalakzat, csak a Tejút
csillagszőnyege sziporkázik (illetve a Nagy Hasadék részben ezen a területen
folytatódik). A csillagkép viszonylag feltűnő mély-ég objektuma a Collinder
399
nyílthalmaz, mely sötét égen kb. 3 fokos ködfoltként látható. Az
angolszász észlelők — a halmaz kistávcsöves látványa alapján — a
nem túl költői Vállfa (Coat-hanger) elnevezést adták a Cr 399-nek, ami talán
fordítási hiba folytán vonult be "ruhafogas" néven a hazai amatőr köztudatba.
Reméljük, előbb-utóbb teret nyer a halmaz "igazi" neve. A névadás jogosságát
a mellékelten bemutatott Zseli József-féle fotón is ellenőrizhetjük. A
Vulpecula binokulár-nevezetessége az égbolt legfeltűnőbb planetáris köde, a
Súlyzó-köd (M27). Ugyan távolról sem szabadszemes mély-ég objektum, de
aki teheti, feltétlenül vessen rá egy pillantást. Már 20×60-as binokulárral
is szépen látszik ez a 7m6 összfényességű, 8′x4′-es "bolygószerű"
köd. A Vulpeculától D-re egy nyíl alakú csillagkép következik, a Sagitta
(Sge, Nyíl). Kis mérete és halvány csillagai ellenére rendkívül könnyű
rábukkanni. Látványosságokkal nem szolgál, azonban a Vulpecula imént említett
mély-ég objektumait legjobb, ha a Sagitta után "célozzuk be"!

A Sagittától K-i irányba haladva egy "nyeles rombuszba" ütközik tekintetünk:
öt darab 4m-s csillag alkotja a Delphinust (Del, Delfin).
Nem is nehéz az alakzatba beleképzelni a habokból felszökkenő delfin
körvonalait! Delfinünktől DK-re ismét egy nehezen azonosítható konstelláció
következik, az Equuleus (Equ, Csikó). A 4m-5m-s
csillagokból álló négyszöget azonban legkényelmesebben az epszilon Pegasi
— a Pegasus már következő, őszi kalandozásunk célpontja lesz! —
felől cserkészhetjük be.

Térjünk vissza a Nagy Nyári Háromszög utolsó csillagához, az Altairhoz! Ez az
Aquila (Aql, Sas) legfeltűnőbb csillaga. Az Aquila a Tejút előtt
"repül", feje, az Altair ÉK-re néz. Egyik szárnyát a dzéta és az epszilon, a
másikat a theta Aquilae képezi, farka a lambda Aquilae vidékén végződik. Alakja
önmagáért beszél, valóban szárnyaló sasra emlékeztet. Az Aquilától D-re ismét
kis kiterjedésű, halvány csillagkép következik, a Scutum (Sct, Pajzs).
Itt binokulár-látványosságként szolgál egy jól elkülönülő Tejút-felhő (a
Scutum-felhő), egy fényes, kompakt nyílthalmaz (M11), továbbá az R Scuti, a
legfényesebb RV Tauri típusú pulzáló változócsillag.

A Scutum után kövessük a dél felé "hömpölygő" Tejutat! A Sagittarius
(Sgr, Nyilas) csillagkép területén járunk, az égbolt egyik legizgalmasabb
vidékén! Ezt az állatövi konstellációt nem különösebben feltűnő, 2m
– 3m-s csillagok alkotják. Az ókor nyilazó kentaurját —
illetve a klasszikus csillagkép egy részét — a mai amatőrök kissé
tiszteletlenül a prózai "Teáskanna" névvel illetik, és nem is alaptalanul.
A nyári éjszakákon a déli horizont felett függő Teáskanna tetejét a lambda Sgr
alkotja, fogantyúját a szigma-fi-dzéta Sgr jelenti, és az epszilon-delta-gamma
Sgr íve teszi teljessé. A Sagittarius azonban nem erről a konyhai edényről
nevezetes, hanem arról, hogy területén található Galaxisunk centruma. A Tejút
kiszélesedő sávja — tiszta, sötét égen — lenyűgöző látvány. Sajnos
a legfényesebb Tejút-felhők meglehetősen alacsonyan, a horizont közelében
látszanak, ezért légkörünk fényelnyelése miatt még a legtisztább időben sem
láthatjuk őket valódi pompájukban. Az igazi Tejút-látványért délebbre kell
utaznunk. A Tejutat a déli félteke szubtrópusi vidékeiről láthatjuk legjobban,
hiszen onnan nézve a Sagittarius a zenitben delel. Azokon a vidékeken sötét,
holdtalan éjszakákon a Tejút árnyékot vet…

Az egész Tejút legfényesebb csillagfelhője — a Nagy Sagittarius
Csillagfelhő
— a gamma és a delta Sagittariitól É-ra látható. Ez
Galaxisunk központi vidékéhez tartozik, így távolsága kb. 30 ezer fényév. A
mü Sagittariitól néhány fokkal északra a Kis Sagittarius Csillagfelhő
(más néven az M24) binokulárral nyújtja a legjobb látványt. A lambda Sgr-tól
4°-kal K-re és kicsit É-ra látható egy 4m-s ködös "csillag",
amely nem más, mint a Lagúna-köd (M8), egyike a szabad szemmel látható
diffúz ködöknek. A Lagúna-ködtől 5°-kal K-re fénylik az M22, amely
csak déli helyzete miatt marad el látvány tekintetében az M13-tól. Az M22
valójában a hazánkból látható legfényesebb gömbhalmaz. A Sagittarius számos
további érdekességet rejt a binokulárral vagy kisebb távcsővel észlelők
számára (pl. M17, M18, M20 stb.), ezek bemutatása azonban meghaladja
csillagkép-ismertetőnk kereteit.

 
A Sagittariustól Ny-ra feltűnő, már-már szépnek mondható csillagkép
helyezkedik el, a Scorpius (Sco, Skorpió). Az alfa Scorpii, az
Antares, valóban a "Mars riválisa" (neve pontosan ezt jelenti). Színe rendkívül
vörös, amit a csillag névadói, a régi görögök is észrevettek. A Skorpió fejét
egy É-D-i irányban húzódó csillagív jelöli ki (tau, alfa és szigma). A
skorpió farka az Antaresből kiindulva DK-i irányban bukik a horizont alá
— sajnos a mi szélességünkről nem lehet megfigyelni a teljes csillagképet.
A Skorpió farka azonban visszakanyarodik, és a Sagittarius DNy-i határvidékénél
végződik. Itt két derengő foltot vehetünk észre, az M6 és M7 jelű
nyílthalmazokat. Az előbbi "művészneve" Pillangó-halmaz. A déli
egzotikumok kedvelői számára említjük meg, hogy a Sagittarius "alatt"
tiszta időben, jó déli horizont esetén megpillanthatjuk a Corona Australis
fényesebb csillagait (a gamma, alfa és béta CrA-val keződő ívet). A Scorpius
fejétől DNy-ra a Lupus (Lup, Farkas) jellegtelen vidéke következik,
és hasonlóan semmitmondó a Scorpiustól Ny-ra fekvő Libra (Lib, Mérleg)
állatövi csillagkép is, melynek csillagai az ókorban még a Scorpiushoz
tartoztak. E sivár, csillagszegény konstellációkhoz viszonyítva még
nagyszerűbbnek tűnik a Scorpius-Sagittarius vidék.

A Scorpius és a Hercules között húzódó óriási égterületen két csillagkép
osztozik. Az Ophiuchus (Oph, Kígyótartó) valóban kígyót tart a kezében:
a Serpens (Ser, Kígyó) csillag-képet, az égbolt egyetlen konstellációját,
amely két, egymástól elszigetelt darabban helyezkedik el. A Serpens Caput,
a kígyó feje a Corona Borealis alatt látható, a gamma-béta-kappa Ser háromszöge
rajzolja ki. A 3m-s alfa Serpentist néha Cor Serpentis (a Kígyó
Szíve) néven említik. A Serpens Cauda, a kígyó farka az Aquilával, a
Scutummal és a Scorpiussal szomszédos, a Serpens Caputtól teljesen különálló
alakzat. Halvány, 3m-4m-s csillagokból áll. A Tejút
Cygnusban kezdődő Nagy Hasadéka ebben a csillagképben folytatódik. Az Ophiuchus
a két Serpens-rész között álló figura, mely két kezében tartja a Kígyót. Fejét
a 2m-s alfa Ophiuchi alkotja (Ras Alhague, a Kígyótartó Feje).
(Tőle 5°-kal esik ÉK-re nyári túránk kiindulópontja a Hercules alfája, a
Ras Algethi. Az Ophiuchus — a Herculessel ellentétben — nem
"fejjel lefelé", hanem a "talpán" áll.) Az Ophiuchus vállát a gamma és a
béta ill. a kappa és az iota Oph jelzi, míg a hős övét és bal karját egy kb.
20° hosszan húzódó csillagsor, az éta, dzéta, epszilon és delta Oph
alkotja.

A Sagittarius Tejút-burjánzásától K-re jellegtelen, mély-ég objektumokban
szegényebb égtájra érkezünk: a Capricornus (Cap, Bak) csillagképhez.
Ez a meglehetősen halvány konstelláció egyértelműen hajóra emlékeztet, és
valóban: mezopotámiában hajót képzeltek erre az égterületre — a hajóorr
azonban kecskebak fejet viselt. A Capricornust egyébként a régi csillagatlaszok
különös, "hibrid" állatként, halfarkú kecskeként mutatják. A Capricornus
nevezetessége két binokulár-kettős, az alfa Cap és a béta Cap. Előbbi szabad
szemmel szemlélve is különválik, a 3m6/4m2-s pár 376"-re
látható egymástól. Az alfa Cap optikai kettős, vagyis a két csillag csak
véletlen egybeesés folytán alkot párost (a halványabb társ ötször messzebb
van tőlünk, mint a fényesebb), a béta azonban "valódi" kettős (paraméterei:
3m1 és 6m2, 267", PA 267°).

Ezzel elérkeztünk az őszi csillagképekhez, melyekről — terveink szerint
— szeptemberi számunkban fogunk írni. Mielőtt elbúcsúznánk a nyári
égbolttól, azok, akik a teljességre törekednek, próbálkozzanak meg a
Microscopium (Mic, Mikroszkóp) csillagkép felkeresésével! A Microscopium
egyike a La Caille által a 18. században a déli égen bevezetett technikai
jellegű konstellációknak. Megpillantásához majdnem hogy távcsőre van szükségünk,
ugyanis "legfényesebb" csillaga 4m7-s… Mi csak a legészakibb
területét figyelhetjük meg.



A www.mcse.hu oldal felületén sütiket (cookie) használunk. Ezeket a fájlokat az ön gépén tárolja a rendszer. Az oldal használatával ön beleegyezik a cookie-k használatába. További információért kérjük olvassa el adatvédelmi tájékoztatónkat. További információ

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close