2005. október – Központi csillagunk: a Nap
Kovács Károly felvétele
2003. okt. 28-án
Réteges szerkezete miatt szokás egy nagy hagymához hasonlítani. Legbelül
helyezkedik el a mag. Sűrűsége 150 g/cm2, a hőmérséklet pedig 15
millió °C. Ilyen cudar körülmények között, a nagy nyomás, és sűrűség miatt
a hidrogénmagok héliummá olvadnak össze. A legmegdöbbentőbb pedig talán az,
hogy az itt előállított energia több millió év alatt jut a felszínre.
A granuláció
A hagyma következő héja az ún. sugárzási zóna. A magban keletkezett energia
itt elnyelődik, majd később nagyobb hullámhosszon kibocsátódik. Ez után
következik a konvekciós zóna. Alsó rétegeiben felmelegszik az anyag, ettől
felemelkedik, fent leadja a szállított energiát, és alászáll a mélybe. Ez a
körforgás zajlik újra meg újra. Ezeknek a konvekciós celláknak a tetejét
látjuk a csillagunk felszínén, az ún. fotoszférában mint ún. granulációs mintázat.
Egy-egy granula átmérője kb. 1000 km nagyságrendű.
Az utolsó réteg a kromoszféra amelyet amatőr eszközökkel csak teljes napfogyatkozáskor
figyelhetünk meg, mert a fotoszféra erőteljesen túlragyogja. Itt sem fejeződik be a
naplégkör, hanem a napkorona finom gázanyaga fokozatosan olvad bele a világűrbe. A
koronát sem tudjuk megfigyelni, csak speciális műszerekkel — ezek az ún.
koronográfok — vagy egy teljes napfogyatkozás pár perces időszakában.
Csillagunk rettentően aktív, érdekes jelenségek zajlanak benne. Ilyenek például
a napfoltok, a napkitörések és a protuberanciák. Ezeknek a megjelenése, mozgása
erősen kötődik a Nap mágneses teréhez — a forró, ionizált gáztömegek csak
a mágneses erővonalak mentén tudnak mozogni.
A Nap mágneses erővonalai tengelyforgása miatt összegubancolódnak
A napfoltok a differenciális rotáció mellékhatásaként jönnek létre. Ez annyit tesz,
hogy a Nap különböző részei nem egyforma sebességgel forognak — az egyenlítő
közelében gyorsabban, a sarkokon pedig lassabban. Ennek következtében a mágneses
erővonalak egy idő után felcsavarodnak, majd ismét szétválnak, és a felszínre
bukkannak. Itt keletkeznek a napfoltok. Ezek fekete pacákként láthatóak a Nap
felszínén, hőmérsékletük 1-2 ezer fokkal alacsonyabb (kb. 4000 °C) a környezetüknél
(a napfelszín 6000 °C). Két részből állnak, sötétebb belső részüket umbrának,
a külső, szálas szerkezetű, világos részt pedig penumbrának hívják.
Balra a SOHO űrszonda felvétele. Jól megfigyelhető rajta a foltok felett
átívelő erővonal-hurkok szerkezete. Jobbra Busa Sándor felvétele egy gigantikus foltcsoportról 2003. október 26-án.
A napfoltok feletti mágneses hurok pedig a protuberanciákért felelős. Ezek
a fotoszféra fölött átívelő óriási anyaghurkok, melyek nagy sebességgel felemelkednek,
majd visszahullnak a csillag felszínére. Ezek kb. 1000 vagy akár millió km-es
nyalábok is lehetnek. Adott esetben Földünk is kényelmesen elférne egy ilyen
hurokban.
Egy hatalmas protuberancia, és a jobb alsó sarokban Földünk…
Az utóbbi időkben sokat hallhattunk sarki fényekről. A páratlan tüneményért
a napkitörések a felelősek. Ilyenkor a Napból robbanásszerűen hatalmas mennyiségű
anyag áramlik, ki mely a protuberanciákkal ellentétes módon nem hull vissza a
felszínre, hanem elhagyja csillagunkat. Ha ez az anyagáradat eléri a Föld légkörét,
annak anyagát ionizálva fénylésre kényszeríti — és máris megcsodálhatjuk az
Aurora Borealist, a sarki fényt.
Balra a Föld mágneses terének kölcsönhatása a napszéllel, jobbra az ennek
hatására sarki fényt produkáló földi légkör. (Mizser A. felvétele a Polaris felett 2003. nov. 20-án látható sarkifényről)
{mosimage}
Nézzünk másként a Napra?
sárkány a Napon… 🙂
Talán ezek után kicsit másként nézünk majd a Napra. Megszoktuk, hogy minden nap
felkel, és lenyugszik, de ritkán jut eszünkbe milyen érdekes események zajlanak
a hozzánk legközelebbi csillagban.
