2009. június – A világító felhők hava | MCSE

2009. június – A világító felhők hava

Az éjszakai világító felhő (NLC, az angol noctilucent cloud kifejezésből rövidítve) az egyik legcsodálatosabb légköri tünemény, amely ugyan elsősorban a mienknél magasabb szélességekre jellemző, ám hazánkban sem túl ritka vendég. Nyári alkonyok után, illetve hajnalok előtt érdemes egy kis időt rászánni az északnyugati, illetve északkeleti látóhatár böngészésére. Ahhoz, hogy a megfelelő légköri viszonyok mellett kialakulhasson NLC, arra van szükség, hogy a Nap a horizont alatt 6-16 fokkal tartózkodjon. Az NLC a mezoszférában jön létre, mintegy 80-85 km magasságban, így ezt a régiót kell érnie a napfénynek ahhoz, hogy láthassuk. A felhők általában egy órával napnyugta után, vagy ennyivel napkelte előtt a legszebbek azon nyári hetek során, amikor a mezoszféra hőmérsékleti és páratartalmi viszonyai kedvezőek (elméletben május közepétől augusztus közepéig). Kiterjedésük a
10-100 ezer km-es nagyságot is elérheti, azonban igen gyér
szerkezetüknek köszönhetően össztömegük ilyenkor is csak 1-2 kg
vízjégnek felel meg. Ennek köszönhetően a fényesebb csillagok fénye
minden akadály nélkül áthalad rajtuk. Kialakulásukra, a felhőket létrehozó por és víz jelenlétére a mezoszférában máig sincs elfogadott magyarázat.

Tapasztalatok szerint hazánkból június közepétől augusztus elejéig van esély a megpillantásukra, de míg tavaly szinte nem is láttuk őket, 2007-ben rengeteg megfigyelés készült. Sárneczky Krisztián leírása 2007. június 24-én hajnalban, a Múzeumok éjszakája rendezvényéről hazafelé menet készült: "Fantasztikus világító felhők voltak vasárnap hajnalban! A Múzeumok éjszakájáról hazafelé ballagva már a pirkadat kezdetén volt valami furcsa a keleti égen, mert nagyon egyenetlenül fényesedett az ég a horizonttól felfelé. Aztán lassan eljöttek a szinte neonkéken világító felhők! Gyönyörűek voltak, vízszintes csíkok, azok árnyékai a felettük lévő, lángnyelvre hasonlító foszlányokon, északabbra sűrűn haránt csíkozott részek. A sarkcsillag alatti égrésztől egészen a Marsig húzódtak. Szinte minden pontban más intenzitással kéklettek, és folyamatosan változtak, ahogy a Nap egyre feljebb jött. Aztán halványodtak, de a kezdeti 10-15 fok magasságról egészen 40-50 fok magasra törtek, ahogy a Nap közeledett a horizonthoz. Ezeket gondolom már a svájci vagy francia észlelők látták a keleti horizontjukon. Korábban azt hittem, már láttam világító felhőket, de azon semmik voltak ehhez képest. Ez a hatalmas világító kékség a sötétkék, alul vöröses-sárgás háttér előtt az egyik legszebb dolog volt, amit 20 éves észleli pályafutásom alatt láttam."

Berkó Ernő felvétele a 2007. június 24-én hajnalban megfigyelt világító felhőkről.

Az NLC-t néha nehéz megkülönböztetni a magasszintű felhőzettől, főleg holdfényes éjjeleken. Ami mégis segíthet, az a nagyítás. Általában egy binokulár mindig akad az amatőrcsillagász keze ügyében, ez nagy segítséget nyújt az azonosításban. Míg egy normál troposzférikus felhőt, ha belenagyítunk, elmosódottnak látunk, az NLC esetében a finom szerkezet csak még jobban látható lesz. Ez a szerkezet általában szálak, hullámos vonalak, kis csomócskák, rácshoz hasonló mintázat egyedi vagy kevert megjelenését jelenti, időnként úgynevezett fátyol típusú NLC is előtűnik, ez azonban nehezen látható és nehezen azonosítható. Időnként csak a gyanúsan kékes színű derengés látható belőle a horizont felett kevéssel. A legnagyobb eséllyel a nyári napforduló környékén észlelhetőek, előfordulásuk fő helyszíne az 50-60. földrajzi szélesség közti régió, ám egyáltalán nem ritkák nálunk sem!

Az idei első világító felhők Észak-Írország egén. A felvételt Martin Mc Kenna készítette május 27-én. A kép bal oldalán látható két fényes csillag a Pollux és a Castor.

Ha tehát valami gyanúsat észlelünk az érintett égterületen, érdemes megnézni nagyítva is. Az NLC színe jellegzetesen neonos hatású kékesfehér; ha már láttunk szép NLC-t, soha többé nem fog problémát jelenteni a cirruszfelhőktől való megkülönböztetése! Ha vannak az égen normál felhők, azok sötétnek látszanak az égi háttér előtt, míg az NLC valóban világít, vagyis mindig világosabb az égboltnál. Mivel az NLC kialakulásának éghajlattani vonatkozásai is vannak, az AIM nevű műhold kimondottan az NLC-k megfigyelésével foglalkozik. Az általa szolgáltatott adatokból, valamint a földi LIDAR megfigyelőhálózat méréseiből lehet pontos információkat kapni egy adott éjszaka NLC jelenségeiről.

{mosimage}

Világító felhők a Jeges-tenger felett. A felvételet az AIM műhold készítette 2007. június 11-én.

Az NLC esetében a megfigyeléseket kettős dátummal jegyezzük, tehát ha július 17-én este látunk NLC-t, akkor az észlelés időpontjául a július 17/18-i dátumot adjuk meg, majd a láthatóság időtartamát: pl. 1950-2015 (UT-ban). Gyakran előfordul, hogy egy esti jelenséget követően hajnalban ismét feltűnik, ezért ekkor csak az órát kell leírnunk az egyazon éjszakához tartozó második észleléshez s egyben beküldeni az észlelést. Az észleléshez szükséges az NLC látóhatár feletti maximális magassága (pl. 15 fok), illetve szélességének kiterjedése fokban megadva (pl- 325-045 fok). Természetesen érdemes fényképezni is a jelenséget! Ha valaki bizonytalan a látott jelenségben, szívesen segítek leírás vagy fénykép alapján az
azonosításban.

A cikk a Meteor c. folyóirat júniusi számában megjelenő írás utánközlése.