Rianások I. | MCSE

Rianások I.

A rianások talán a legnehezebben észrevehető alakzatok a Holdon.
Láthatóságuk na­gyon sok mindentől függ. Elsősorban méretüktől,
elhelyezkedésüktől, a terminátortól (a nappalt és az éjszakát
elválasztó vonal) való távolságuktól, és nem utolsósorban a használt
műszer átmérőjétől és minőségétől!
Természetesen a jó légköri
nyugodtság is rendkívül fontos, ugyanis az összes hold­béli formációk
közül a rianások láthatósága múlik leginkább a légkör állapotán. A
ri­anások elsősorban a mare területeken (síkságokon) húzódnak, de
gyakran találkoz­hatunk velük a nagyobb, lávával feltöltött romkráterek
alján is, mint pl. a Petavius, az Alphonsus, vagy a Mare Nubium déli
szélén fekvő Pitatus esetében.

A
megfigyelési tapasztalat azt mutatja, hogy a rianások – ellentétben
például a dómokkal – akkor láthatóak jól, ha a terminátor már vagy még
viszonylag messze jár. (Attól függően, hogy növekvő vagy csökkenő
holdfázisnál végezzük a megfigye­lést.) Ha belegondolunk, ez érthető
is, mivel a belsejük kissé világosabb árnyalatú a környező felszínnél,
és ha a napsugarak beesési szöge nagyobb, akkor fényes fehér csíkként
látszanak, míg a terminátor közelében inkább csak a belsejükben húzódó
fe­kete árnyék dominál, ami a sötét holdfelszín nem annyira feltűnő.

A
nagyobb rianások, mint például a Rima Ariadaeus vagy a Rima Hyginus már
50/540-es refraktorral is könnyen látszanak, de többségükhöz minimum
közepes műszer kell. A most induló sorozatunkban olyan kisebb és
kevésbé ismert rianások­ról lesz szó, melyek már egy jó 8-10 cm-es
távcsővel is észlelhetők.
Az első bemutatásra kerülő rianás a Hold
látszólagos középpontjához igen közel fekvő Rima Réaumur. A mára
teljesen lepusztult, idős Réaumur-krátertől és a kis táv­csővel jól
látható Oppolzer rianástól keletre fekvő egyenes Réaumur-rianás teljes
hossza mindössze 45 km. Felkereséséhez jó támpontot ad a tőle
északkeletre fekvő 8,5 km átmérőjű, szabályos kör alakú Seeliger-kráter.

Idén
június 9-én próbálkoztam először a kis rianás észlelésével 90/1000-es
refraktorommal, igen jó (legalább 7-es) nyugodtság mellett. Az első
negyedben lévő Hold colongitúdója a közel háromnegyed órás észlelés
végén 2,98° volt, tehát ekkorra kb. 6°-kal haladta túl a terminátor a
rianás középpontját. A kis Seeliger-kráter megkere­sése nem okozott
problémát, és egy kis szemszoktatás után a rianás is szépen „megadta
magát" – teljes hosszában. Jól látszott a belsejében húzódó sötét
árnyékcsík és a megvilágított déli rész is. Érdekes, hogy nem sokban
maradt el a láthatósága a jóval nagyobb Oppolzer-rianástól, ami talán a
szerencsésebb fekvésének köszönhető.

 

Érdemes
lenne jó minőségű, 20-30 cm-es műszerekkel is átvizsgálni a rianást és
szűkebb környezetét, mert biztosan sok finom részlet válna láthatóvá.
De a kisebb, 5-6 cm-es refraktorok tulajdonosai is bátran
próbálkozhatnak, mert nem kizárt, hogy ekkora műszerekkel is
megpillantható a rianás.

A következő rianásunk a Mare Serenitatis
(Derültség Tengere) északnyugati szélén húzódó Rima Calippus. Ezt a
csupán 33 km hosszú rianást nem könnyű észrevenni, a Montes Caucasus
lábánál.

Néhány sikertelen kísérletezés után az elmúlt nyáron
(pontosabban június 8-án) csíptem nyakon ezt a feltűnőnek semmi esetre
sem nevezhető alakzatot. A terminátor még csak 3°-kal haladta túl,
ezért csak mint egy enyhén görbülő vékony, fekete ár­nyékcsíkot
láthattam, északkelet-délnyugati fekvéssel. Megjelenése inkább egy
vető­désre emlékeztetett, ráadásul a rianás déli szélén a felszín
világosabb árnyalatúnak tűnt, ami azt sugallta, hogy itt enyhén
emelkedik a felszín. Ez a rianás nyugati felét még inkább jellemezte,
és ezen a részén az árnyék is kiszélesedett. A rianástól délre húzó­dik
egy egyenes – a térkép szerint névtelen – hegyhát, amelyet a
kistávcsöves ész­lelők esetleg összetéveszthetnek magával a rianással.

A
Mare Humorum (Nedvesség Tengere) nyugati szélén nagyon sok és igen
nagy­méretű rianást találhatunk. Legfeltűnőbb közülük az 5 cm-es
refraktorral is könnyű­szerrel észlelhető Rima Mersenius. Kissé
délebbre, a rianással nagyjából párhuzamo­san húzódik a hatalmas méretű
Liebig-szakadék, amely szintén könnyű préda a kis távcsövek számára.
Még délebbre a medence szélétől, talán 50 km-re, egy körte alakú
lávával feltöltött romkrátert találunk. Ez a 41 km-es kráter Palmieri
olasz matemati­kus és geofizikus nevét viseli, és szokatlan alakján
kívül érdekessége még, hogy ria­nások szabdalják a felszínét. (A Meteor
1999/5. számának hátsó belső borítóján az alsó kép bal alsó szélén jól
kivehető a kráter és az azt átszelő rianás is.)

{mosimage}

Idén
április 15-én egy igen kellemes tavaszi este észleltem először a
krátert és a ria­nást. A terminátor közel 5°-kal haladta túl a kráter
közepét. A remek légköri nyu­godtságnál könnyen megpillantottam a
Palmieri alján húzódó rianást, mint egy vé­kony fehér csíkot. Igazából
csak a fő rianást láttam, mert a Mondatlas szerint a kráter­fenéken még
egy kisebb „ág" is húzódik, amihez az én 9 cm-es refraktorom kicsinek
bizonyult. Láttam viszont néhány világos foltot a rianás közelében,
ezek vélhetően kisebb dombocskák voltak. Mindenesetre érdemes lenne
nagyobb műszerekkel is megvizsgálni a Palmieri-krátert! 

Forrás: Meteor 2000/10

Rianások I.

A rianások talán a legnehezebben észrevehető alakzatok a Holdon. Láthatóságuk na­gyon sok mindentől függ. Elsősorban méretüktől, elhelyezkedésüktől, a terminátortól (a nappalt és az éjszakát elválasztó vonal) való távolságuktól, és nem utolsósorban a használt műszer átmérőjétől és minőségétől!
Természetesen a jó légköri nyugodtság is rendkívül fontos, ugyanis az összes hold­béli formációk közül a rianások láthatósága múlik leginkább a légkör állapotán. A ri­anások elsősorban a mare területeken (síkságokon) húzódnak, de gyakran találkoz­hatunk velük a nagyobb, lávával feltöltött romkráterek alján is, mint pl. a Petavius, az Alphonsus, vagy a Mare Nubium déli szélén fekvő Pitatus esetében.

{mosimage}

A megfigyelési tapasztalat azt mutatja, hogy a rianások – ellentétben például a dómokkal – akkor láthatóak jól, ha a terminátor már vagy még viszonylag messze jár. (Attól függően, hogy növekvő vagy csökkenő holdfázisnál végezzük a megfigye­lést.) Ha belegondolunk, ez érthető is, mivel a belsejük kissé világosabb árnyalatú a környező felszínnél, és ha a napsugarak beesési szöge nagyobb, akkor fényes fehér csíkként látszanak, míg a terminátor közelében inkább csak a belsejükben húzódó fe­kete árnyék dominál, ami a sötét holdfelszín nem annyira feltűnő.

A nagyobb rianások, mint például a Rima Ariadaeus vagy a Rima Hyginus már 50/540-es refraktorral is könnyen látszanak, de többségükhöz minimum közepes műszer kell. A most induló sorozatunkban olyan kisebb és kevésbé ismert rianások­ról lesz szó, melyek már egy jó 8-10 cm-es távcsővel is észlelhetők.
Az első bemutatásra kerülő rianás a Hold látszólagos középpontjához igen közel fekvő Rima Réaumur. A mára teljesen lepusztult, idős Réaumur-krátertől és a kis táv­csővel jól látható Oppolzer rianástól keletre fekvő egyenes Réaumur-rianás teljes hossza mindössze 45 km. Felkereséséhez jó támpontot ad a tőle északkeletre fekvő 8,5 km átmérőjű, szabályos kör alakú Seeliger-kráter.

Idén június 9-én próbálkoztam először a kis rianás észlelésével 90/1000-es refraktorommal, igen jó (legalább 7-es) nyugodtság mellett. Az első negyedben lévő Hold colongitúdója a közel háromnegyed órás észlelés végén 2,98° volt, tehát ekkorra kb. 6°-kal haladta túl a terminátor a rianás középpontját. A kis Seeliger-kráter megkere­sése nem okozott problémát, és egy kis szemszoktatás után a rianás is szépen „megadta magát" – teljes hosszában. Jól látszott a belsejében húzódó sötét árnyékcsík és a megvilágított déli rész is. Érdekes, hogy nem sokban maradt el a láthatósága a jóval nagyobb Oppolzer-rianástól, ami talán a szerencsésebb fekvésének köszönhető.

{mosimage}

 

Érdemes lenne jó minőségű, 20-30 cm-es műszerekkel is átvizsgálni a rianást és szűkebb környezetét, mert biztosan sok finom részlet válna láthatóvá. De a kisebb, 5-6 cm-es refraktorok tulajdonosai is bátran próbálkozhatnak, mert nem kizárt, hogy ekkora műszerekkel is megpillantható a rianás.

A következő rianásunk a Mare Serenitatis (Derültség Tengere) északnyugati szélén húzódó Rima Calippus. Ezt a csupán 33 km hosszú rianást nem könnyű észrevenni, a Montes Caucasus lábánál.

Néhány sikertelen kísérletezés után az elmúlt nyáron (pontosabban június 8-án) csíptem nyakon ezt a feltűnőnek semmi esetre sem nevezhető alakzatot. A terminátor még csak 3°-kal haladta túl, ezért csak mint egy enyhén görbülő vékony, fekete ár­nyékcsíkot láthattam, északkelet-délnyugati fekvéssel. Megjelenése inkább egy vető­désre emlékeztetett, ráadásul a rianás déli szélén a felszín világosabb árnyalatúnak tűnt, ami azt sugallta, hogy itt enyhén emelkedik a felszín. Ez a rianás nyugati felét még inkább jellemezte, és ezen a részén az árnyék is kiszélesedett. A rianástól délre húzó­dik egy egyenes – a térkép szerint névtelen – hegyhát, amelyet a kistávcsöves ész­lelők esetleg összetéveszthetnek magával a rianással.

A Mare Humorum (Nedvesség Tengere) nyugati szélén nagyon sok és igen nagy­méretű rianást találhatunk. Legfeltűnőbb közülük az 5 cm-es refraktorral is könnyű­szerrel észlelhető Rima Mersenius. Kissé délebbre, a rianással nagyjából párhuzamo­san húzódik a hatalmas méretű Liebig-szakadék, amely szintén könnyű préda a kis távcsövek számára. Még délebbre a medence szélétől, talán 50 km-re, egy körte alakú lávával feltöltött romkrátert találunk. Ez a 41 km-es kráter Palmieri olasz matemati­kus és geofizikus nevét viseli, és szokatlan alakján kívül érdekessége még, hogy ria­nások szabdalják a felszínét. (A Meteor 1999/5. számának hátsó belső borítóján az alsó kép bal alsó szélén jól kivehető a kráter és az azt átszelő rianás is.)

{mosimage}

Idén április 15-én egy igen kellemes tavaszi este észleltem először a krátert és a ria­nást. A terminátor közel 5°-kal haladta túl a kráter közepét. A remek légköri nyu­godtságnál könnyen megpillantottam a Palmieri alján húzódó rianást, mint egy vé­kony fehér csíkot. Igazából csak a fő rianást láttam, mert a Mondatlas szerint a kráter­fenéken még egy kisebb „ág" is húzódik, amihez az én 9 cm-es refraktorom kicsinek bizonyult. Láttam viszont néhány világos foltot a rianás közelében, ezek vélhetően kisebb dombocskák voltak. Mindenesetre érdemes lenne nagyobb műszerekkel is megvizsgálni a Palmieri-krátert! 

Forrás: Meteor 2000/10



A www.mcse.hu oldal felületén sütiket (cookie) használunk. Ezeket a fájlokat az ön gépén tárolja a rendszer. Az oldal használatával ön beleegyezik a cookie-k használatába. További információért kérjük olvassa el adatvédelmi tájékoztatónkat. További információ

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close