A rianások talán a legnehezebben észrevehető alakzatok a Holdon. Láthatóságuk na­gyon sok mindentől függ. Elsősorban méretüktől, elhelyezkedésüktől, a terminátortól (a nappalt és az éjszakát elválasztó vonal) való távolságuktól, és nem utolsósorban a használt műszer átmérőjétől és minőségétől!
Természetesen a jó légköri nyugodtság is rendkívül fontos, ugyanis az összes hold­béli formációk közül a rianások láthatósága múlik leginkább a légkör állapotán. A ri­anások elsősorban a mare területeken (síkságokon) húzódnak, de gyakran találkoz­hatunk velük a nagyobb, lávával feltöltött romkráterek alján is, mint pl. a Petavius, az Alphonsus, vagy a Mare Nubium déli szélén fekvő Pitatus esetében.

{mosimage}

A megfigyelési tapasztalat azt mutatja, hogy a rianások – ellentétben például a dómokkal – akkor láthatóak jól, ha a terminátor már vagy még viszonylag messze jár. (Attól függően, hogy növekvő vagy csökkenő holdfázisnál végezzük a megfigye­lést.) Ha belegondolunk, ez érthető is, mivel a belsejük kissé világosabb árnyalatú a környező felszínnél, és ha a napsugarak beesési szöge nagyobb, akkor fényes fehér csíkként látszanak, míg a terminátor közelében inkább csak a belsejükben húzódó fe­kete árnyék dominál, ami a sötét holdfelszín nem annyira feltűnő.

A nagyobb rianások, mint például a Rima Ariadaeus vagy a Rima Hyginus már 50/540-es refraktorral is könnyen látszanak, de többségükhöz minimum közepes műszer kell. A most induló sorozatunkban olyan kisebb és kevésbé ismert rianások­ról lesz szó, melyek már egy jó 8-10 cm-es távcsővel is észlelhetők.
Az első bemutatásra kerülő rianás a Hold látszólagos középpontjához igen közel fekvő Rima Réaumur. A mára teljesen lepusztult, idős Réaumur-krátertől és a kis táv­csővel jól látható Oppolzer rianástól keletre fekvő egyenes Réaumur-rianás teljes hossza mindössze 45 km. Felkereséséhez jó támpontot ad a tőle északkeletre fekvő 8,5 km átmérőjű, szabályos kör alakú Seeliger-kráter.

Idén június 9-én próbálkoztam először a kis rianás észlelésével 90/1000-es refraktorommal, igen jó (legalább 7-es) nyugodtság mellett. Az első negyedben lévő Hold colongitúdója a közel háromnegyed órás észlelés végén 2,98° volt, tehát ekkorra kb. 6°-kal haladta túl a terminátor a rianás középpontját. A kis Seeliger-kráter megkere­sése nem okozott problémát, és egy kis szemszoktatás után a rianás is szépen „megadta magát" – teljes hosszában. Jól látszott a belsejében húzódó sötét árnyékcsík és a megvilágított déli rész is. Érdekes, hogy nem sokban maradt el a láthatósága a jóval nagyobb Oppolzer-rianástól, ami talán a szerencsésebb fekvésének köszönhető.

{mosimage}

Érdemes lenne jó minőségű, 20-30 cm-es műszerekkel is átvizsgálni a rianást és szűkebb környezetét, mert biztosan sok finom részlet válna láthatóvá. De a kisebb, 5-6 cm-es refraktorok tulajdonosai is bátran próbálkozhatnak, mert nem kizárt, hogy ekkora műszerekkel is megpillantható a rianás.

A következő rianásunk a Mare Serenitatis (Derültség Tengere) északnyugati szélén húzódó Rima Calippus. Ezt a csupán 33 km hosszú rianást nem könnyű észrevenni, a Montes Caucasus lábánál.

Néhány sikertelen kísérletezés után az elmúlt nyáron (pontosabban június 8-án) csíptem nyakon ezt a feltűnőnek semmi esetre sem nevezhető alakzatot. A terminátor még csak 3°-kal haladta túl, ezért csak mint egy enyhén görbülő vékony, fekete ár­nyékcsíkot láthattam, északkelet-délnyugati fekvéssel. Megjelenése inkább egy vető­désre emlékeztetett, ráadásul a rianás déli szélén a felszín világosabb árnyalatúnak tűnt, ami azt sugallta, hogy itt enyhén emelkedik a felszín. Ez a rianás nyugati felét még inkább jellemezte, és ezen a részén az árnyék is kiszélesedett. A rianástól délre húzó­dik egy egyenes – a térkép szerint névtelen – hegyhát, amelyet a kistávcsöves ész­lelők esetleg összetéveszthetnek magával a rianással.

A Mare Humorum (Nedvesség Tengere) nyugati szélén nagyon sok és igen nagy­méretű rianást találhatunk. Legfeltűnőbb közülük az 5 cm-es refraktorral is könnyű­szerrel észlelhető Rima Mersenius. Kissé délebbre, a rianással nagyjából párhuzamo­san húzódik a hatalmas méretű Liebig-szakadék, amely szintén könnyű préda a kis távcsövek számára. Még délebbre a medence szélétől, talán 50 km-re, egy körte alakú lávával feltöltött romkrátert találunk. Ez a 41 km-es kráter Palmieri olasz matemati­kus és geofizikus nevét viseli, és szokatlan alakján kívül érdekessége még, hogy ria­nások szabdalják a felszínét. (A Meteor 1999/5. számának hátsó belső borítóján az alsó kép bal alsó szélén jól kivehető a kráter és az azt átszelő rianás is.)

{mosimage}

Idén április 15-én egy igen kellemes tavaszi este észleltem először a krátert és a ria­nást. A terminátor közel 5°-kal haladta túl a kráter közepét. A remek légköri nyu­godtságnál könnyen megpillantottam a Palmieri alján húzódó rianást, mint egy vé­kony fehér csíkot. Igazából csak a fő rianást láttam, mert a Mondatlas szerint a kráter­fenéken még egy kisebb „ág" is húzódik, amihez az én 9 cm-es refraktorom kicsinek bizonyult. Láttam viszont néhány világos foltot a rianás közelében, ezek vélhetően kisebb dombocskák voltak. Mindenesetre érdemes lenne nagyobb műszerekkel is megvizsgálni a Palmieri-krátert! 

Forrás: Meteor 2000/10