Rianások I.
A rianások talán a legnehezebben észrevehető alakzatok a Holdon.
Láthatóságuk nagyon sok mindentől függ. Elsősorban méretüktől,
elhelyezkedésüktől, a terminátortól (a nappalt és az éjszakát
elválasztó vonal) való távolságuktól, és nem utolsósorban a használt
műszer átmérőjétől és minőségétől!
Természetesen a jó légköri
nyugodtság is rendkívül fontos, ugyanis az összes holdbéli formációk
közül a rianások láthatósága múlik leginkább a légkör állapotán. A
rianások elsősorban a mare területeken (síkságokon) húzódnak, de
gyakran találkozhatunk velük a nagyobb, lávával feltöltött romkráterek
alján is, mint pl. a Petavius, az Alphonsus, vagy a Mare Nubium déli
szélén fekvő Pitatus esetében.
A
megfigyelési tapasztalat azt mutatja, hogy a rianások – ellentétben
például a dómokkal – akkor láthatóak jól, ha a terminátor már vagy még
viszonylag messze jár. (Attól függően, hogy növekvő vagy csökkenő
holdfázisnál végezzük a megfigyelést.) Ha belegondolunk, ez érthető
is, mivel a belsejük kissé világosabb árnyalatú a környező felszínnél,
és ha a napsugarak beesési szöge nagyobb, akkor fényes fehér csíkként
látszanak, míg a terminátor közelében inkább csak a belsejükben húzódó
fekete árnyék dominál, ami a sötét holdfelszín nem annyira feltűnő.
A
nagyobb rianások, mint például a Rima Ariadaeus vagy a Rima Hyginus már
50/540-es refraktorral is könnyen látszanak, de többségükhöz minimum
közepes műszer kell. A most induló sorozatunkban olyan kisebb és
kevésbé ismert rianásokról lesz szó, melyek már egy jó 8-10 cm-es
távcsővel is észlelhetők.
Az első bemutatásra kerülő rianás a Hold
látszólagos középpontjához igen közel fekvő Rima Réaumur. A mára
teljesen lepusztult, idős Réaumur-krátertől és a kis távcsővel jól
látható Oppolzer rianástól keletre fekvő egyenes Réaumur-rianás teljes
hossza mindössze 45 km. Felkereséséhez jó támpontot ad a tőle
északkeletre fekvő 8,5 km átmérőjű, szabályos kör alakú Seeliger-kráter.
Idén
június 9-én próbálkoztam először a kis rianás észlelésével 90/1000-es
refraktorommal, igen jó (legalább 7-es) nyugodtság mellett. Az első
negyedben lévő Hold colongitúdója a közel háromnegyed órás észlelés
végén 2,98° volt, tehát ekkorra kb. 6°-kal haladta túl a terminátor a
rianás középpontját. A kis Seeliger-kráter megkeresése nem okozott
problémát, és egy kis szemszoktatás után a rianás is szépen „megadta
magát" – teljes hosszában. Jól látszott a belsejében húzódó sötét
árnyékcsík és a megvilágított déli rész is. Érdekes, hogy nem sokban
maradt el a láthatósága a jóval nagyobb Oppolzer-rianástól, ami talán a
szerencsésebb fekvésének köszönhető.
Érdemes
lenne jó minőségű, 20-30 cm-es műszerekkel is átvizsgálni a rianást és
szűkebb környezetét, mert biztosan sok finom részlet válna láthatóvá.
De a kisebb, 5-6 cm-es refraktorok tulajdonosai is bátran
próbálkozhatnak, mert nem kizárt, hogy ekkora műszerekkel is
megpillantható a rianás.
A következő rianásunk a Mare Serenitatis
(Derültség Tengere) északnyugati szélén húzódó Rima Calippus. Ezt a
csupán 33 km hosszú rianást nem könnyű észrevenni, a Montes Caucasus
lábánál.
Néhány sikertelen kísérletezés után az elmúlt nyáron
(pontosabban június 8-án) csíptem nyakon ezt a feltűnőnek semmi esetre
sem nevezhető alakzatot. A terminátor még csak 3°-kal haladta túl,
ezért csak mint egy enyhén görbülő vékony, fekete árnyékcsíkot
láthattam, északkelet-délnyugati fekvéssel. Megjelenése inkább egy
vetődésre emlékeztetett, ráadásul a rianás déli szélén a felszín
világosabb árnyalatúnak tűnt, ami azt sugallta, hogy itt enyhén
emelkedik a felszín. Ez a rianás nyugati felét még inkább jellemezte,
és ezen a részén az árnyék is kiszélesedett. A rianástól délre húzódik
egy egyenes – a térkép szerint névtelen – hegyhát, amelyet a
kistávcsöves észlelők esetleg összetéveszthetnek magával a rianással.
A
Mare Humorum (Nedvesség Tengere) nyugati szélén nagyon sok és igen
nagyméretű rianást találhatunk. Legfeltűnőbb közülük az 5 cm-es
refraktorral is könnyűszerrel észlelhető Rima Mersenius. Kissé
délebbre, a rianással nagyjából párhuzamosan húzódik a hatalmas méretű
Liebig-szakadék, amely szintén könnyű préda a kis távcsövek számára.
Még délebbre a medence szélétől, talán 50 km-re, egy körte alakú
lávával feltöltött romkrátert találunk. Ez a 41 km-es kráter Palmieri
olasz matematikus és geofizikus nevét viseli, és szokatlan alakján
kívül érdekessége még, hogy rianások szabdalják a felszínét. (A Meteor
1999/5. számának hátsó belső borítóján az alsó kép bal alsó szélén jól
kivehető a kráter és az azt átszelő rianás is.)
{mosimage}
Idén
április 15-én egy igen kellemes tavaszi este észleltem először a
krátert és a rianást. A terminátor közel 5°-kal haladta túl a kráter
közepét. A remek légköri nyugodtságnál könnyen megpillantottam a
Palmieri alján húzódó rianást, mint egy vékony fehér csíkot. Igazából
csak a fő rianást láttam, mert a Mondatlas szerint a kráterfenéken még
egy kisebb „ág" is húzódik, amihez az én 9 cm-es refraktorom kicsinek
bizonyult. Láttam viszont néhány világos foltot a rianás közelében,
ezek vélhetően kisebb dombocskák voltak. Mindenesetre érdemes lenne
nagyobb műszerekkel is megvizsgálni a Palmieri-krátert!
Forrás: Meteor 2000/10