Hold rajzolása

Sok amatőrcsillagásztól hallottam mostanában, hogy a rajzos
észlelések kora lejárt, hiszen a digitális képrögzítés ma már szinte
mindenki számára elérhetővé vált. És ha megnézzük, valóban elképesztő
mértékű a fejlődés. Szebbnél szebb képek készülnek égi kísérőnkről.
Olyan finom részletek bukkannak elő egy-egy jobban sikerült digitális
felvételen, ami régebben, az analóg fényképezés adta keretek között
elképzelhetetlen lett volna.

Van egyáltalán értelme az okulár mögött görnyedve rajzolni a párától
átnedvesedett észlelőnaplónkba? Lehet a rajz egyenértékű egy fotóval?
Számomra ezek értelmetlen kérdések! Nyilván egy rajz nem lehet olyan
pontos, mint egy fotó, de nem is ez a lényege. Egy szépen elkészített
rajz ugyanúgy elkápráztat, mint egy jól sikerült fénykép. Arról nem is
beszélve, hogy a rajzolás menete alatt alaposan megismerhetjük a
holdfelszínt.

A Hold rajzolása igazán egyszerű dolog, kevés eszközt kíván.
Legfontosabb természetesen a távcső.  Ma már eljutottunk oda, hogy
túlkínálat van a távcsőpiacon! Napjainkban már viszonylag kis pénzért
is vásárolhatunk a munkánkhoz megfelelő minőségű műszert. Egy kis,
50-60mm nyílású refraktor (lencsés távcső) is rengeteg részletet
megmutat, de a legizgalmasabb objektumokhoz nagyobb műszerre van
szükség. Saját tapasztalatom szerint az igazán színvonalas munkához
legalább 90-100 mm-es, kiváló optikájú refraktor szükséges. Persze
elengedhetetlen kellék még egy jó holdtérkép is! A legjobb választás
szerintem a Rükl-féle Mondatlas, mely szintén könnyen beszerezhető.
Ezen kívül nincs is szükségünk másra, mint észlelőlapra, különböző
keménységű ceruzákra, radírra, észlelőlámpára, egy pontos órára és
persze elszántságra.

Az alábbiakban ismertetném saját észlelési módszeremet.
Az esetek többségében tudatosan készülök az észlelésre. Az évkönyv
segítségével kiszámítom a colongitudót az észlelés idejére és e szerint
válogatok az éppen látszó alakzatok közül, vagy az előre kiszemelt
objektum láthatóságát számítom ki a táblázatból. (Nálam az első működik
gyakrabban, mivel a colongitudót könnyebb kiszámítani, mint az
időjárást megjósolni.)
A légkör nyugodtsága – ugyanúgy, mint a bolygó és kettőscsillag
megfigyeléseknél – rendkívül fontos! A nyugodtságot (seeing) 0-tól
10-ig terjedő skálán mérjük, ahol a 0-1 közötti érték az érdemi
észlelésre teljesen alkalmatlanul hullámzó, míg a 9-10 közötti érték a
teljesen rezzenéstelen képet jelenti. A légköri állapotok másik
jellemzője az átlátszóság (transparency), melyet 0-5 fokozatú skálán
becsülünk.
Itt az 5-ös fokozat jelenti a teljesen tiszta, páramentes légkört,
amely nálunk igazából csak hidegfrontok után várható. Sajnos a legjobb
nyugodtságú éjszakák gyengébb átlátszósággal párosulnak. Igazán
minőségi holdészlelést csak jó, vagy kiváló nyugodtságú égen
végezhetünk.

Az észlelésekhez egy nagyszerű 90/1000-es refraktort használok. Ha jó a
nyugodtság, akkor egy 5 mm-es orthoszkópikus okulárt alkalmazok, amivel
200x-os nagyítást érek el. Természetesen nagyon fontos, hogy a műszer
kellőképpen temperálódjon, ami annyit jelent, hogy az észlelés
megkezdése előtt már legalább egy órával kiviszem a távcsövet a
szabadba.

Számomra az észlelés legizgalmasabb része, a keresett alakzat
megpillantása. Ha nem járok sikerrel – például egy kis rianás esetében
–, akkor sincs baj, ugyanúgy lerajzolom a rianás környezetét, mert
előfordult már olyan eset is, amikor csak hosszabb idő után, a rajzolás
menete alatt vált láthatóvá a kiszemelt áldozat.

De mekkora területet rajzoljak le? Kezdő koromban ez nem volt probléma,
mivel olyan kicsi távcsővel és nagyítással dolgoztam, hogy szinte az
egész holdkorongot megörökíthettem volna. Később, amikor már egy Zeiss
50/540-es refraktorral észleltem, megváltozott a helyzet. Még ez is egy
törpe távcsőnek számított, de itt már szigorúan be kellett határolni a
lerajzolni kívánt terület nagyságát. A síkságokon egészen nagy
területeket is becélozhatunk magunknak, de ha például a déli
krátermezőből szemezgetünk, okosan tesszük, hogyha minél kisebb
térrészre koncentrálunk.

Első lépésként rajzoljuk le a legnagyobb kráterek körvonalait és az
árnyékok határait. A kráterek egymáshoz való elhelyezkedését egészen
pontosan rögzíthetjük, ha háromszög alakzatokba képzeljük őket. A
finomabb részletek csak ezután következzenek. Sajnos a Hold
rajzolásánál iparkodnunk kell, mert a fény-árnyék viszonyok – különösen
az első és az utolsó negyed környékén – drámai gyorsasággal változnak.

A felszín intenzitásának jelölésére érdemes az ALPO-féle relatív
intenzitás skálát használni (ez 0-10-ig terjed: 0 = koromfekete árnyék,
10 = ragyogó fehér), de én csak a távcső mellett készült vázlaton
alkalmazom, ugyanis nem szeretem számokkal elrondítani a kész rajzot.
Helyette arra törekszem, hogy a tőlem telhetően valósághűen visszaadjam
az árnyalatokat. A számokra csak a szöveges leírásban hivatkozom, ha
szükséges.

Milyen alakzatokat láthatunk a Holdon?

Kráterek: Belőlük van a legtöbb. Köztudott, hogy a Hold felszíne
100%-ban kráteresedett. A Hold kontinentális területein, így például a
déli krátermezőn lerajzolhatatlanul sokan vannak, egymás hegyén-hátán.
Kezdő észlelőként jobban járunk, ha inkább a Mare területeken fekvő,
közepes méretű, lehetőleg magányos kráterekkel próbálkozunk. (Például a
Mare Imbriumban fekvő Timocharis-, Lambert-, vagy az Euler-kráterrel.)
A kráterek rajzolásakor figyeljünk annak alakjára – ugyanis sokszor
elkerülheti a figyelmünket, hogy a kráterünk nem is kör alakú, hanem
sokszög. A kráterfalak épségét, esetleg teraszos jellegét is vegyük
észre. A lepusztult, öreg romkráterek falában gyakran figyelhetünk meg
hiányzó szakaszokat is. Ha a megvilágítottsági viszonyokat jelöljük,
akkor a legszembetűnőbb a kráter belsejét kitöltő és a kráter által
vetett árnyék nagysága, alakja. Nagyon szép látvány, ha egy kráter
árnyékkal borított belsejéből kiemelkedik a központi kúp.

Dómok: Sok holdészlelő számára a legizgalmasabb alakzatok. Magasságuk
csak néhányszor száz méter, viszont átmérőjük a 10km-es nagyságot is
elérheti.
Ebből következik, hogy sikeres megpillantásuk csak közvetlenül a holdi napkelte után, vagy napnyugta előtt lehetséges.

Dómokat csak a síkságokon találhatunk, általában a peremükhöz közel.
Mint köztudott, a holddómok a földi pajzsvulkánok holdi megfelelői.
Tehát a becsapódásos eredetű kráterekkel szemben ezek régen kialudt
tűzhányók. Sok dómon látható tetőkráter, azaz kaldera. Ha rajzoljuk
őket, különösen figyeljünk az árnyalatokra, mert lapos alakjuknak, kis
emelkedésüknek köszönhetően ritkán vetnek koromfekete árnyékot. A
Nappal ellentétes oldaluk gyakran csak sejtelmes félárnyékban van.
 Kedvenc dómom a Mare Nubiumban fekvő Kies π. A 44 km-es, szinte
teljesen lepusztult Kies krátertől nyugatra fekszik, nem egészen fél
kráterátmérőre. Ez a dóm a holddómok mintapéldánya. Szabályos kör
alakú, tetején a kaldera már jó optikájú 8 cm-es refraktorral is
látható. A Rükl-féle atlasz nagyon sok dómot jelöl.

Rianások: A leglátványosabb holdalakzatok közé tartoznak. Néhány
rianást már egy kisebb műszer is megmutat, de a többséghez nagy átmérő
és nagyítás kell. Rajzolásuk valamennyi holdalakzat közül a
legnehezebb. A dómokhoz hasonlóan, a medencék peremén találkozunk
velük, gyakran dómok és vetődések társaságában. A magam részéről jobban
szeretem a kisebb rianásokat, mint a hatalmas, sok száz kilométeres
szörnyeket (Rima Ariadaeus, Rima Hyginus stb.). Magyar amatőrök számára
a legfontosabb rianások a Prinz krátertől Ény-ra húzódnak. A
Prinz-rianások kísértetiesen hasonlítanak a Dunára és a Tiszára.

A rianások észlelésénél sokszor megelégedhetünk egy jó vázlattal is,
amennyiben úgy ítéljük meg, hogy az élethű rajzolás lehetetlen.

A fentebb említett alakzatokon kívül természetesen sok minden mást is
láthatunk még Holdunkon. A hegyek, hegységek, völgyek és vetődések
észlelése is hálás feladat. Különösen kedvelem a síkságokból minden
átmenet nélkül kiemelkedő magányos hegyeket. Ilyen például a Mare
Imbriumban található Piton hegytömb. Nagyon érdekes alakzatok még a
kráterláncok, vagyis a catenák. A hatalmas Ptolemaeus krátertől keletre
húzódik a Catena Davy, mely kiváló erőpróba egy 80-90 mm-es távcsőnek.

A távcső mellett készült vázlatunkat lehetőleg minél előbb dolgozzuk ki!
Mindenképpen jó minőségű, tiszta papírra dolgozzunk! Én a fekete
árnyékot fekete filccel színezem, ügyelve az egyenletességre. A felszín
eredeti intenzitáskülönbségeit az ábrázolás során eléggé nehéz
visszaadni. Itt a satírozást és a radírozást felváltva szoktam
alkalmazni. Egyébként a grafitot legtöbbször az ujjammal kenem el.
Véleményem szerint a Hold rajzolása kitartással és gyakorlással magas
színvonalra fejleszthető, még egy rajztehetséggel kevésbé megáldott
észlelő számára is.

Görgei Zoltán