Göncöl Ödön azt üzente, Csillagtanyára gyertek le (vagy fel)!

Bacsó Zétény vagyok, az öt aktív százhalombattai amatőrtárs egyike. A Meteor olvasótáborának ifjabbak tizede onnan ismerhet, hogy gyerekkori legjobb barátommal, Kóti Dáviddal idén is táborvezetők voltunk az MCSE nyári diáktáborában.

Történetünk innen kezdődik, a nyári tábortól. Az egyik nap odajött hozzánk Mizser Attila (a főszerk.), hogy most már igazán lemehetnénk megnézni a Csillagtanyát, ha már eddig nem tettük, ejnye no.

Remélem, a kedves olvasó is érzi magán a számonkérő tekintetek tűszúrásait.

Mi éreztük.

Augusztus 5-én délután aztán egy rövid érdi kitérő után levonatoztunk Velencére, ahol a szakadó esőben a főtitkári Dacia várt minket. A helyi útviszonyok tűrhetőek, igazából egy rövid szakaszon kell csak rosszabb minőségű aszfalton haladni, más kérdés, hogy az a bizonyos útszakasz éppen egy erdő közepén halad át.

– Egyszer tizenöt szarvast számoltunk össze az út mentén Nadap és Lovasberény között, sőt, küzdő bikákat is láttam már az út kellős közepén – meséli Attila, miközben lassan megtölt a keserű felismerés, miszerint alig láttam még valami értelmeset a világból, pedig még csak pesti sem vagyok.

A Csillagtanya Lovasberény szélén található. A Wikipédia szerint Lowazberen (Lovászberény) néven már a XIII. században is említik, a török korban elnéptelenedett, újranépesülése 1637-ben kezdődött meg a tolnai Bikécsről érkező reformátusok által, akikhez később katolikusok és zsidók is csatlakoztak.

A Kinizsi utcáról (ami tulajdonképpen egy út) lefordulva következett az utolsó és egyben legrázósabb szakasz, a Diós út. A környező földutak nevei egyébként a környék borászati múltjáról tanúskodnak: van itt Hegyalja és Szőlőhegy utca is. Attila közben töretlenül mesélt a környék érdekes múltjáról: ez a földkupac itt balra gyomrában pincét rejt, egyben a környéken a legrégebbi, 1818-as. Itt jobbra ez az összevisszaság az öreg Jani bácsi gyűjteménye, már egy ideje nem láttam, nem tudom, mi lehet vele. Ez az ütött-kopott vályogház (építette Hartal Mihály 1889-ben, a többit nem tudom elolvasni) már azt jelzi, hogy közeledünk a Csillagtanyához.

Egy átjátszótorony környékén elhaladva aztán végre felbukkant a fák között a fehér kupola; én ekkor persze csak annyit gondoltam, ezek szerint megérkeztünk, hurrá.

A lovasberényi szőlőhegyen járunk, ezt a présházat Hartal Mihály építette 1889-ben. A távolban látszik egy darabka a fehér kupolából. Mindjárt megérkezünk! (Fotó: Mizser Attila)

A Csillagtanya állandó lakója és őre Göncöl Ödön (a környékbeliek szerint távcsöves madárijesztő), hazánk leglelkesebb amatőrcsillagásza. Ez a görnyedt fiatalember negyedik éve folyamatosan észlel: nappal, este, hóban-fagyban, szélviharban, villámfényben, egyszóval fanatikusról van szó. Felüdülés volt látni őt a GoTo korszakban elsatnyult tömegek után! Csak ne lenne ilyen csöndes fickó, mert az embernek a végén még a saját gondolataira kell figyelnie.

A nem állandó lakók közül most öten képviselték magukat: Molnár Péter, Zsíros Zoltán, Sárközi József, Jankovics Zoltán és Török Tünde, valamint egy igen kedves tekintetű kutya. A rémhírek igazak: itt tényleg dolgozni kell! A csapat éppen a főhadiszállásul szolgáló lakóház falait meszelte, de a telek és az épület állapota alapján valóban mindig mindenki hozzátesz valamit a közösségi tér épüléséhez. Minket is befogtak egy kicsit dolgozni, de erről majd később.

A telek keleti felében keletkezés (!) alatt áll egy kis lugas, itt van néhány árnyékot adó gyümölcsfa is. – A terv az – meséli Attila -, hogy ez a rész a sátrazóknak lesz (illetve tulajdonképpen van) fenntartva. A lugas lesz a luxus sátorhely.

Az elmondások alapján a kétszintes kőház kényelmesen 8, kényelmetlenül 10 ember elszállásolására képes.

– Nem választhatnánk a Csillagtanyát a jövőbeli nyári táborok helyszínéül? Szerintem sátrakkal együtt ez teljesen vállalható lenne – kérdeztük Dáviddal.

– A fő akadály jelenleg nem is a hellyel van – mondta Attila -, a szűk keresztmetszet az étkeztetés, illetve a mosdók száma (szám szerint kettő) sem kielégítő nagyobb létszám számára. Az étkeztetést sem könnyű megoldani, ezért aztán maradunk a kisebb létszámú észlelőhétvégéknél.

Bacsó Zétény és Kóti Dávid A távcső világa különböző kiadásait hasonlítják össze a Csillagtanya társalgójában.

A pince (mert ilyen is van) a helyiek szerint egyenesen a környék legszebbje. Ebben lehet valami, mert a látottak tényleg magukért beszélnek: a fal aljában lévő kiülők, amiken régen a hordókat tárolták, most esztétikus, vékony lapokra vágott ún. “szeletelt” téglával vannak lefedve, a padlózat színvilágában és stílusában is passzol ehhez. Az egyetlen gond állítólag a penészesedés, ami nyilván minden pincére jellemző.

A lakóépülettel (ún. észlelőházzal) való megismerkedés után nekünk is adtak egy kis munkát: az óhatatlanul kicsöppent festékfoltokat kellett feltakarítanunk a nyílászárókról, illetve leszedtük a maszkolótapaszokat a radiátorcsövekről. A festés közben és alatt az aláfestő zenét a ’70-es évek elején gyártott csöves Videoton rádió szolgáltatta, meg valamilyen román népi zenekar a nemzetiségi adó jóvoltából.

Az időjárásügyi front helyzete estére sem javult, így csapatainkat a főhadiszállás biztonságába vontuk vissza, ahol baráti borozgatással töltöttük az estét a bejáratot őrző, mosolygós Kulin György fénykép alatt. Hiába, az ilyen mozgalmakra már csak jellemző a személyi kultusz. Meséltek nekünk a hőskor rókafarmi táborairól, a  budapesti Planetárium hányatott történetéről, az asztalon heverő, egyébként kiváló leképezésű 86 milliméteres refraktor eklektikus és sajátosan magyar életútjáról, a készítő, Rózsa Ferenc legendás harcáról a távcsőépítés és az asztrofográfia világában, meg hát annak rendje és módja szerint megvitattuk a világ dolgait is, jellegzetesen amatőrcsillagász szemüvegen keresztül.

Másnap megtekintettük a 35 centis főműszert (mely pontosan 44003 méterre található a Polaris Csillagvizsgáló kupolájától), majd elbúcsúztunk a tanyán maradóktól, és Attila elvitt minket Velencére; itt már a MÁV vett minket kezelésbe.

Szívesen maradtam volna még.

***

Csillagtanyai invitálásunk feltehetően kettős pedagógiai cél szolgált.

Egyrészt, hogy képzetesen hátsón billentsenek minket, amiért eddig az orrunk hegyét sem dugtuk arrafelé.

Másrészt, hogy rádöbbentsen bennünket arra, milyen súlyos hiba is volt ez.

E célokat a t. főtitkár úr maradéktalanul elérte.

Régi, tábori baráti társaságunkkal a cikk írásakor (augusztus 7-e) már tervben van az első független „expedíciónk”. Jelen állás szerint augusztus utolsó hétvégéjén utazunk le egy kisebb bagázzsal bográcsozni, csillagászni, borozgatni, megvitatni az élet és a csillagászat legfontosabb kérdéseit, sőt, talán még dolgozni is fogunk. Ha középiskolás koromban lett volna Csillagtanya, minden vagy minden második hétvégén lent bandáztunk volna az észlelőkörünkkel, ez biztos. Mint a mellékelt ábra mutatja, a történelem sajnos nem így alakult: ezt a programot a jelen középiskolás generációjának kell megvalósítania.

Külön nektek írom: ezt tényleg ne hagyjátok ki! Most, hogy a Természet kifürkészhetetlen kegyelméből, magyarul sok-sok millió tagdíjforintból és tucatnyi ember ingyen, lelkesedésből, idealizmusból és közösségszeretetből vállalt több ezer munkaórájából létrejött a Csillagtanya, kár kihagyni ezt a lehetőséget.

A felnőtt tagtársaknak pedig azt üzenem, hogy az autó s az önálló kereset majdnem olyan jó dolog, mint a nyári szünet. Az internetelérés kifejezetten jó, az észlelőház kiskönyvtára rengeteg relikviát, érdekes és hasznos kincset rejt magában. Hűtő, sütő, étkészlet, bogrács, tűzrakóhely mind-mind van, a pincében a jó idő is garantált. A Csillagtanyán tényleg minden korosztály jól tudja érezni magát.

Mert a Csillagtanya a Magyar Csillagászati Egyesület tulajdona, valódi KÖZ-tulajdon, a Te tulajdonod is, kedves előfizető olvasó! Dávid barátommal fő is a fejünk, amiért eddig ilyen meg olyan „fontosabb” dolgok miatt végül évekig elhalasztottuk az első látogatást, szegény Göncöl Ödön pedig mindig milyen lelkesen várt minket.

Mindegy, ami volt, az elmúlt, a lényeg, hogy hamarosan mi is rendszeres látogatókká válunk.

És legyetek azok ti is, kedves tagtársak! Hétvégi látogatásunk meggyőzött arról, hogy jó nagy vakegér vagyok én is, de szerencsére az ember tanul a hibáiból. Ez a hely azért van, hogy használjuk, tényleg a miénk, tényleg nekünk, értünk, általunk van, lelkesítő és felemelő az egész, komolyan. Ha Kulin élne, személyesen szórná a szamizdatot a tagság postaládájába, hogy hékás, tessenek látogatni, itt a 35 centis főműszer a kupola alatt, a sínen letolható házban lakó 40-es Dobson, meg a méteres vasbeton alapzatba szerelt acéloszlopok, amikre aztán bármilyen csövet tehetünk, mert azt a poklok kapui sem fogják megdönteni.

Nanu!

Bacsó Zétény