2011. február – A NASA-nál jártunk
A Magyar Csillagászati Egyesület és a Magyar Asztronautikai Társaság jóvoltából 2010-ben mindhárman részt vehettünk a NASA Hunstville-ban megrendezett űrtáborában. Minthogy mindannyian a Polaris Csillagvizsgáló szakkörösei vagyunk, kicsit a Polarist is képviseltük. Az alábbiakban az űrtáborral kapcsolatos tapasztalatainkról szeretnénk beszámolni.
Az „első legénység” – Galgóczi Gábor és Lukács Dávid beszámolója
Ez volt eddigi legnagyszerűbb kalandunk. Az egész a Polaris Csillagvizsgáló 2009 novemberében kiírt diákpályázatával kezdődött. Szakkörvezetőnk, Horvai Ferenc, 2009-ben kísérőtanárként részt vehetett a Nemzetközi Űrtáborban, és a szervezőktől megkapta annak lehetőségét, hogy a következő év nyara előtt egy általa kiválasztott diákot delegáljon, akinek nem kell megfizetnie a borsos részvételi díjat. A pályázatot sikerült megnyernünk, ezzel elutazhattunk Huntsville-be. A pályázat feladatai a következők voltak:
– Minimum 20 napórát kellett lefényképeznünk Budapest és/vagy Pest megye területén, úgy, hogy mi is a képen legyünk. Ez több délutánunkat is igénybe vette, de sikeresen – és pár kalanddal – gazdagabban teljesítettük a feladatot.
– Legalább négyszer kellett segítenünk a Polaris Csillagvizsgálóban a távcsöves bemutatásokban, lehetőleg december minden hetében. Szerencsére egy alkalmat mindenki áttehetett másik hétre, ha azon a héten nem ért rá.
– Legalább öt fotografikus vagy rajzos észlelést kellett végeznünk. Sajnos november és december folyamán az ég eléggé felhős volt, ezért a január 15-i határidőig nem sikerült sokat bemutatnunk és észlelnünk, de megtettük, amit lehetett, és meglett a minimum.
– Össze kellett állítanunk egy előadást a Halley-üstökösről.
– Végül pedig írni kellett egy négyoldalas ismeretterjesztő cikket egy általunk szabadon választott témáról.
Az eredményhirdetésen nagyon izgultunk, és meglepő módon, a kiírástól eltérően kiderült, hogy nem egy, hanem két (!) diák utazhat az MCSE jóvoltából az űrtáborba.
Nagyon megörültünk annak, hogy ketten mehetünk, mivel már előtte is jóban voltunk, és így azért könnyebb volt a világ másik felére egy teljesen más kultúrába, felnőtt kísérő nélkül kiutazni. (Ez csak egyetlen alkalommal jelentett problémát. A tábor utolsó napján mindenki szabadon nézhetett körül a kiállításokon – már akinek volt felnőtt kísérője. Mi ezt nem tehettük meg, amit azzal indokoltak, hogy nem tudnánk vigyázni magunkra: így hát egy teljes napon át filmeket kellett néznünk egy bezárt szobában…)
Az odautat megszakítottuk egy washingtoni tartózkodással. Egy diákszállóban béreltünk szállást. Megtekintettük a város legfőbb nevezetességeit, körbenéztünk a Nemzeti Légi- és Űrmúzeumban, ahol többek között láthattuk a Gemini- és az Apollo-program eredeti visszatérő egységeit, valamint a Hubble Űrteleszkóp pontos mását. Nem kis meglepetésünkre egy helyi moziban még játszották a 2001: Űrodüsszeiát, így továbbindulásunk előtt még ezt a filmet is megtekinthettük.
A huntsville-i repülőtéren külön busszal vártak, és ezzel vittek minket a táborba. Ezután következett a megnyitó, majd elfoglaltuk szálláshelyeinket, melyek űrhajókabinokat utánoztak. A fiúknak és a lányoknak szigorúan külön szinteken kellett aludniuk, a másik szintre pedig még be se lehetett lépni az ellenkező nem tagjainak. (Ennek „tábortörténeti” okai is vannak.)
Körülbelül 150 gyerek tartózkodott egyidejűleg a táborban, mindenki más-más programokon vett részt. Mi egy „amerikai” turnusba kerültünk: rajtunk kívül csupán egy külföldi diák, egy dél-koreai volt. A mi táborunk ugyanis nem az éves nagy „nemzetközi” űrtábor volt, ezen külföldiek csak elvétve vettek részt. A csoportokat kor és az adott program típusa szerint alakították ki, mi az Advanced Space Academy tagjai lettünk. Egy 16 fős csapatba kerültünk: együtt éltünk és dolgoztunk a tábor ideje alatt. Négy fő szempont szerint voltak csoportosítva a feladatok, melyek a tábor ideje alatt váltogatták egymást.
– Gyakorlatok: három helyszínen kellett dolgoznia a beosztottaknak. A Zarja űrállomás-modulban, ahol kísérleteket végezhettünk (bár a valóságban nem kutatómodulról, hanem energiaellátó modulról van szó). Az űrrepülőgépen, amivel fel kellett szállnunk, dokkolnunk a Zarjához, majd űrséta során megszerelnünk egy műholdat. A harmadik pedig a földi irányítóközpont volt, ahonnan a két küldetést irányítani kellett.
– Előadások: meghívott előadók adták elő az elméleti anyagot az űrrepülőgépekről, illetve az űrutazásról. Emellett elméleti hátteret kaptunk a táborban (az űrállomáson) elvégzendő kísérletekhez.
– Kísérletek: itt három fős csapatokra osztva kellett megoldanunk néhány, az űrkutatásban felmerülő problémát különböző modellek segítségével. Itt a csapatok egymással versenyeztek, és mindenkinek volt megadott mennyiségű kreditje, ezzel szimbolizálva a programhoz rendelkezésre álló tőkét. Minél kevesebből oldotta meg valaki sikeresen az adott feladatot, annál több pontot kapott, de ha nem sikerült, persze 0 volt a „jutalma”. Néhány a feladataink közül: piszkos víz megtisztítása, visszatérő egység, továbbá hordozórakéta és hőpajzs építése tojás-asztronautáink számára.
– 51-es körzet: többször jártunk az 51-es körzetben is. Persze nem az igaziban, hiszen az ide sok száz kilométerre, Nevadában van. Különböző csapatfeladatokat kellett elvégeznünk, ezzel segítve a megismerkedést és a közös munka fontosságának megértését.
Szálláshelyünk is űrhajókat szimulált
16 fős csapatunkat egy háromórás plusz képzés erejéig két részre osztották: pilótákra és specialistákra. Előbbiek egy űrrepülőgép-szimulátorban tanulhatták meg irányítani az űreszköz főbb rendszereit, utóbbiak egy órát tölthettek búvárkodással a tábor területén lévő hatalmas tartályban, teljes búvárfelszereléssel. A búvárkodás során megoldandó feladatok között például egy 30 kg-os golyót kellett tartani gyakorlatilag erőkifejtés nélkül, így valamelyest a súlytalanságot lehetett szimulálni.
Érdekes volt még számunkra, hogy a tábori orvos a tábor elején minden pirulát elvett tőlünk, és ezeket ő osztotta ki naponta. Ezzel még ki is békültünk volna, de Gábornak még a C-vitaminját is elkérte, ezen nagyon csodálkoztunk. Amikor pedig megkérdeztük, hogy miért, csak annyit mondott, hogy a szabály az szabály…
Naponta háromszor étkeztünk, számunkra az étel elég zsíros volt, és nem is bírta annyira a gyomrunk. Bár a tábor végére már kezdtünk hozzászokni. Egyik étkezésnél történt, hogy az egyik gyerek rosszul lett, és lement az orvoshoz, akinél gyomorfájásra panaszkodott. A doktor rögtön elő is vette a diák gyógyszerét, amit gyomorrontásra szedett, és felé nyújtotta. Ám az utolsó pillanatban elkapta a kezét és azt mondta, hogy sajnos nem segíthet, mert a szülei nem adtak erre külön írásos engedélyt… Ezek után még megkérdezte a fiú, hogy legalább lepihenhetne-e, mert nagyon fáj a hasa, de még ezt sem engedték meg neki, arra hivatkozva, hogy a szobában felügyelet nélkül bármi történhet vele. Ez számunkra nagyon furcsa volt. Hasonlóképp, szerettünk volna futni egy kicsit a tábor területén. Azzal utasították el kérésünket, hogy „eleshetünk, és akkor meg is halhatunk”.
A hivatalos csoportkép az űrrepülőgép-makettnél készült
Napi programjaink nagyon kötöttek voltak, gyakorlatilag reggel 7-től este 9–10 óráig foglalkoztattak minket. Két külön csapatkísérőnk volt, egyikük a reggeli, másikuk pedig az esti műszakra: Rachel és James. Előszeretettel tanultak meg egyszerűbb magyar kifejezéseket (a bonyolultabbakkal csak próbálkoztak), ami később jó pár humoros – itt bővebben nem részletezendő – helyzetre adott lehetőséget.
A két legérdekesebb előadó kétségkívül a még Wernher von Braunnal együtt dolgozó Georg von Tiesenhausen, illetve Donald A. Thomas mérnök, négyszeres asztronauta volt, aki főleg anyagszerkezeti kísérleteket végzett a Nemzetközi Űrállomáson. Biztatott minket, hogy belőlünk is könnyen lehet űrhajós, ha elég kitartóak vagyunk. Utolsó nap került sor az oklevelek ünnepélyes átadására. Ezzel hivatalosan is „űrhajósjelöltek” lettünk, és kaptunk egy jelvényt is, melyre a csapattagok neveit varrták.
A tábor után chicagói átszállással New Yorkba érkeztünk, ahol hat éjszakát tölthettünk el. Itt is rengeteg múzeumot néztünk meg, és váratlanul még egy magyar fiúval is összefutottunk. Csodálatos élményekkel gazdagabban, sokkal jobb angoltudással, de mégis szomorúan érkeztünk haza Ferihegyre. Hiszen a hátunk mögött kellett hagynunk újonnan szerzett barátainkat.
A „második legénység” – Hanyecz Ottó beszámolója
A Magyar Asztronautikai Társaság 1992 óta hirdeti meg ifjúsági pályázatát, melynek díja az űrtáborban való részvétel. Általános iskolások, középiskolások, illetve látássérültek vehettek részt a pályázaton. A középiskolások között a legjobb fiú és legjobb lány egy – 2010-től külön pályázatban kiválasztott felnőtt kísérő – társaságában utazhatott a huntsville-i Nemzetközi Űrtáborba. A látássérültek közül a legjobb vak, illetve a legjobb gyengénlátó pályázó a NASA látássérültek számára szervezett űrtáborában vehetett részt (számukra kísérőt az Informatika a Látássérültekért Alapítvány biztosított).
A pályázat témája tavaly a Holddal volt kapcsolatos, a kiírás címe „Ugródeszka: a Hold” volt. Ezen belül a négy lehetőségből egyet volt kötelező választani: írni egy 8 oldalas esszét, megoldani az összeállított feladatsort, tervezni vagy rajzolni valamit. Az esszét választottam, és a holdi víz kutatásáról írtam egy összefoglalót. 2010. március 19-én az ELTE Bolygótudományi Nap keretében hirdettek eredményt. Óriási meglepetés volt hallani, hogy a középiskolások között első helyezést értem el. A második helyezett Simonfi Noémi lett, míg a tanári pályázatot Kuczik Júlia nyerte. Mi hárman utazhattunk tehát 2010-ben Huntsville-ba.
Hanyecz Ottó és Simonfi Noémi Huntsville-ben – magyar népviseletben
Amikor megérkeztünk a tábor területére, megismerkedtünk a többi diákkal, és bejártuk a tábort. Már az első nap kipróbálhattunk a G-force gépet és a Space Shotot. Itt megtapasztalhattuk, milyen erők hatnak az űrhajósokra (A G-force hatalmas erővel nyomott egy hatalmas „centrifuga” falának, míg a Space Shot egy óriási torony, melynek tetejére fellőnek minket, s utána a visszaesés kezdetén a súlytalanságot élhetjük át.) Hamar kiderült, hogy nem egy csapatba kerültünk Noémivel, a tanárok (s közöttük Kuczik Júlia is) pedig egy teljesen külön, tanári programot teljesítettek, s még a szállásuk sem a tábor területén volt. Tehát nem nagyon találkozhattunk egymással, csak ha valahol véletlenül összefutottunk. Az első nap fénypontja a tábornyitó ünnepség volt. Az egyes résztvevők az országaik szerinti csapatokba rendeződve bemutatták saját nemzetüket. Noémivel mi ketten énekeltünk ,és néhány rövid jellegzetességet meséltünk el Magyarországról.
Másnap már elkezdődtek a programok: rakétaépítés (ezt három nap alatt kellett teljesítenünk), küldetések, melyekben az indítást, a keringést és a visszatérést játszottuk el. A legviccesebb program az „51-es körzet” meglátogatása volt. Ufók vizsgálata helyett csapatépítő feladatokat kellett teljesítenünk.
Hanyecz Ottó – ezúttal "űrhajós viseletben"
A tábor során kipróbálhattuk, milyen sétálni a Holdon, kaptunk egy kis vadászpilóta-képzést, különböző előadásokat hallgattunk meg arról, hogy ha az űrben valaki megsérül, azt hogyan kell ellátni, az űrhajósok étrendjéről és magáról az STS-rendszerről. A mi táborunk ötödik napján – Galgóczi Gábor és Lukács Dávid táborához hasonlóan – von Tiesenhausen tartott nekünk előadást az Univerzum keletkezéséről, a Naprendszerről, az exobolygókról és a jövő űrhajózási terveiről.
A különböző fejlesztési feladatokban sok esetben (az amerikai filmekben már korábban látott módon) tojások szimulálták az embereket, jelen esetben az űrhajósokat. Egy alkalommal például hővédőpajzsot kellett építenünk egy tojás számára – tojásunk sikerrel élte túl a hegesztőpisztoly támadását. Voltunk egy kétkarú centrifugában is, ahol 3,5 g-ig gyorsítottak minket. Nehezebb volt, mint gondoltam.
{mosimage}
Folyik a kiképzés!
Az utolsó előtti nap indítottuk rakétáinkat, amiket építettünk. Itt is egy tojást kellett a „raktérbe” helyezni, melynek aztán ejtőernyő segítségével, épségben kellett földet érnie. A csoportunk által épített rakéta a felszállás után egy másodperccel megpördült, de azért az ejtőernyő kinyílt, így a tojást az apró hiba ellenére sikeresen megmentettük. A nap második felében volt a 6 órás EDM-küldetésünk (Extended Duration Mission = kiterjesztett időtartamú küldetés). Első hallásra ez soknak tűnik, pedig szerintem rövid is volt. Itt én az irányítóközpontban voltam Flight Director (repülésirányító), vagyis a főnök. Ebben a küldetésben az apróbb meghibásodásokon túl számos egészségügyi vészhelyzetet is szimulálnunk kellett. Voltak halálesetek, tömeges rosszullétek, jómagam „szívrohamot” kaptam. Egyetlen természeti katasztrófánk volt, egy tornádó. Ez szétverte az egész irányítótermet. A nem várt események ellenére sikeresen teljesítettük küldetésünket.
A tábor utolsó napján tartották a záróünnepséget, ahol mindenki, aki teljesítette az EDM-küldetést, „asztronautajelölt” lett.
Ezúton szeretnénk mindannyian köszönetet mondani azoknak, akik lehetővé tették az Amerikába való repülésünket, illetve a tábori részvételünket:
– a Magyar Csillagászati Egyesületnek,
– Horvai Ferenc szakkörvezetőnek,
– a Magyar Asztronautikai Társaságnak,
– Dunakeszi város Önkormányzatának,
– a Petőfi Sándor Gimnáziumnak,
– az ELTE Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumának,
– valamint Bús Balázs polgármester úrnak (Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat).
A Meteor 2011. februári számában megjelent cikk internetes változata.
