2012. június: A Vénusz, a romantikus bolygó

A boldog békeidőkben, a XIX. század végén többféle kiadást is megélt Camille Flammarion (1842-1925) Népszerű csillagászattan (Népszerű csillagászat) című műve. A francia csillagász korának legismertebb csillagászat-népszerűsítője volt, annyira ismert és népszerű volt, mint Carl Sagan (1934-1996) az USA-ban (és a nagyvilágban is) vagy hazánkban Kulin György (1905-1989).

 

A francia csillagászt elsősorban tudománynépszerűsítőként ismerjük, de az amatőrcsillagászat is sokat köszönhet neki, hiszen ő volt az, aki 1887-ben Société Astronomique de France-t, amely aztán számos további szerveződésnek lett példaképe. Többek között a Magyar Csillagászati Egyesületnek is. Flammarion alkotóereje teljében volt, amikor a Vénusz-átvonulások megfigyelése még mindig első számú tudományos programnak számítottak. Kitűnő távcsövek álltak már az észlelők rendelkezésére 1874-ben és 1882-ben, és kitűnő észleléseket is végeztek mindkét átvonulásról. Hogyan írt Flammarion a csillagászatról? Tele szeretettel, lelkesedéssel és romantikus hévvel – utóbbit ma már kicsit megmosolyogjuk, de írásai talán éppen emiatt érdekesek még a mai olvasó számára is.

Hogyan látták elődeink a Vénusz bolygót az előző átvonulás-pár időszakában? Megtudhatjuk az 1881-es kiadású Népszerű csillagászattanából (fordítója Hoitsy Pál).

{mosimage}

„E szomszéd világ körülbelül ugyanakkora nagyságu, mint a miénk. (…)  AVénus átmérője 12000 kilom., kerülete pedig 38000 kilométer. Felülete a mi Földünkének 90 századrészét teszi. Valóban ez az égitest huga a mi világunknak?

A hasonlóság még nagyobb lesz, ha hozzá tesszük, hogy ez a világ is bizonyosan légkörrel van körülvéve. Már a félárnyék, melyet a mult század végén láttak a Vénus sarlójának hosszában, jelzi, hogy léteznie kell ily légnemű buroknak, s azóta hajnalt és szürkületet is vettek a gömb helyén észre. (…) A legutóbbi átmenet (1874) alkalmával Tacchini, ki Bengálban volt állomásozva, nagy gonddal vizsgálta a Nap szinképét, ott azon a helyen, hol a Vénussal érintkezett, s ugy találta, hogy a Vénusnak csakugyan van légköre, még pedig „valószinüleg oly természetü mint a miénk”. Négyezer kilométernyire onnan, Japánban, s több ezernyire, Sz,-Pál szigetén és Egyptomban a tudomány angol és francia missionáriusai másnemü megfigyeléseket tettek, melyek azonban ezt megerősitik. A Vénus belépése és kilépése alkalmával, midőn a Vénus félig már a Nap-korongot födé, másik fele vékony fényes ivvel volt körülövezve, mely nem származhatott csak is megvilágitott légkörétől. A legpontosabb tényeket azonban e tekintetben az 1874-ben tett észlelések hozták napfényre. Az Egyesült Államok egy észlelője Lyman napról napra követte a Vénust belső együttállása idején, s ugy találta, hogy fénylő szarvai vékony fényfonalak alakjában megnyultak, mignem egészen érintették egymást körülfogva a korong egész fekete részét ugy, hogy tehát a teleskópban teljes fénylő gyürü látszott. (…) …a légkör majdnem kétszer oly sürü, mint a miénk.

Mily természetüek lehetnek a Vénus lakói? Vajjon hasonlitunk-e mi hozzájuk alakra nézve? Meg vannak-e oly értelemmel áldva mint mi? Örömök között múlik-e életük, mint Saint-Pierre Bernát mondaná, vagy hogy évszakaik mérséklés nélküli zordsága kinozza őket folyamatosan, s a nemesebb érzésre fogékonytalanok s nem képesek a tudomány vagy müvészet felfogására? Mindezek igen érdekes kérdések, de mi azokra mit sem felelhetünk. Mindössze csak annyit gondolhatunk, hogy a vénusbeli szerves élet nagyon különböző lehet a mienktől, és hogy e világ még a leghasonlóbb a miénkhez. Mi nem kérdezzük a jó Kirchner atyával, hogy az ottani víz alkalmas-e reá, hogy kereszteljenek vele, és az ottani bornak lehet-e urvacsoráját szolgáltatni, sem Huygens-sel, hogy az ottani hangszerek a hárfához vagy flótához hasonlók-e, sem Swedenborggal, hogy az ottani fiatal leányok egészen meztelenül végzik-e sétájukat stb. Az utasok, kik képzelmükkel, bejárják az ég földjeit, minduntalan átviszik az ő földi felfogásukat a más világokba. A csillagászati észlelésekből pusztán azt az egy tudományos következtetést vonhatjuk, hogy ez a világ keveset tér el a miénktől nagyságára, sulyára, sürüségére s nappalai és éjszakáinak tartamára nézve, kissé jobban különbözik esztendőinek gyorsabb váltakozására, évszakainak és klimáinak zordságára, légkörének nagyságára, és a Naptól való kisebb távolára nézve. Más növény- és állatfajoknak kell rajta létezniök, mint a mi bolygónkon. Terméketlen pusztaságnak nem tarthatja e világot semmiféle természettudományok által képzett fej. Az isteni Nap müködésének ott és a Merkuron még áldásosabbnak kell lennie, mint a Földön, pedig itt is milyen rendkivüli. Tegyük még hozzá, hogy a Vénus és Merkur a Föld után készültek csak s aránylag sokkal fiatalabbak nála.

A vénuslakók egén a mi Földünk mint elsőrangu csillag ragyog az állatövben, és afféle mozgásokat tüntet fel nekik mint nekünk a Mars, de a helyett, hogy vöröses szine lenne, a Föld kékes szinünek tünik fel. Mi vagyunk egükön a legfényesebb csillag. Szabad szemmel is látni onnan Holdunkat, amint 27 nap alatt megfordul körülöttünk. A mi bolygónk 65” alatt látszik, a Hold pedig 18” alatt. Merkur igen fényes, és mint csillag, mindjárt a Föld után következik. Mars, Jupiter, Saturnus valamicskével kisebbnek látszanak mint itt. A csillagképek ugyanoly módon tűnnek fel ott is mint minálunk.
Ilyen a Nap köztársaságának második tartománya.”

Ma már tudjuk, hogy a Vénusz egyike a Naprendszer legkellemetlenebb helyeinek, ahol semmiképp nem képzelhetők el olyan életformák, amilyenekről Flammarion írt 131 évvel ezelőtt. A Vénusz nem romantikus, hanem pokoli bolygó.

A június 6-i Vénusz-átvonulás azonban ettől függetlenül szép, érdekes látvány lesz – életünkben utoljára…

Ajánljuk...