A binokulár – majdnem távcső

Milyen távcsővel érdemes elkezdeni a megfigyeléseket?” A kezdők által feltett kérdésre a legegyszerűbb válasz: binokulárral! Ezek a viszonylag olcsó, strapabíró eszközök napjaink „mobil” amatőrcsillagászai számára ideális kezdő műszerek, de a haladó amatőrök sem vetik meg őket, hiszen az égbolt tele van olyan objektumokkal, melyekről ezek a kettős látcsövek nyújtják a legjobb látványt.

Természetesen a binokulárok is távcsövek (mégpedig kettős távcsövek), azonban a „hagyományos” távcsövektől sok tekintetben eltérnek. Ami a leginkább szembetűnő, természetesen az, hogy egy binokuláron mindenből kettő van. Az a tény, hogy két, párhuzamosan szerelt távcsövön nézhetünk át, sok előnnyel jár. A két szemmel való betekintés kevésbé fárasztja a szemünket, és meggyőződhetünk arról, hogy több szem valóban többet lát: nem csak a hunyorgástól szabadulunk meg, hanem az egyszemes megfigyeléshez képest valóban többet látunk az égből (pl. halványabb csillagokat is észrevehetünk). A binokulárok egyenes állású képet adnak, mivel ezt a típust elsősorban földi célpontok szemlélésére fejlesztették ki. Nagyításuk általában kicsi (többnyire 6–20x-os közötti), azonban hátrányuk, hogy nagyításuk nem változtatható (leszámítva a drága zoom-binokulárokat és néhány nagyobb méretű típust). Épp ezért elsősorban viszonylag nagy látszó méretű objektumok megfigyelésére alkalmasak.
A legtöbb binokulár fénymenetében két-két Porro-prizmát találunk. Az „összehajtogatott” fénymenet révén rövidebb tubushossz valósítható meg, így jóval könnyebb műszer építhető. A prizmák révén a binokulár egyenes állású, oldalhelyes képet ad, ami a terep szemlélésekor, nappali használatkor alapvető. Az egyenes állású kép tetőélprizmákkal is megvalósítható. Az ilyen binokulárok tubusa egyenes, és a műszer sokkal kompaktabb, mint a cikcakkos fénymenetű Porro-prizmás gyártmányok. Tetőélprizmás binokulárokat – többek között – a Zeiss, a Leica és a Fujinon gyárt, 63 mm-es objektívátmérőig. Jóval drágábbak, mint a hagyományos binokulárok.

20×80-as Vixen-binokulár fotóállványon, a Balaton jegén. (fotó: Mizser A.)

Az amatőrcsillagászok körében leginkább elterjedt típus a 7×50-es, melynek látómezeje 7 fok körüli (emlékeztetőül: a Hold látszó átmérője mindössze fél fok). A binokulárokat egységesen a nagyítással és az objektív(ek) átmérőjével jellemzik. Eszerint a 7×50-es binokulár nagyítása 7-szeres, objektívátmérője pedig 50 mm, a 8×30-as 8-szorosan nagyít 30 mm-es objektívátmérő mellett – és így tovább. Az optikai- és fotóboltokban kapható binokulárok többsége alkalmas a csillagos ég megfigyelésére is, azonban 30 mm-nél kisebb objektívátmérőjű (pl. 7×25-ös) binokulártól vagy színházi látcsövektől ne várjunk sokat! Csillagászati célra használhatatlanok a műanyaglencsékkel készült játékbinokulárok.

Porro-prizmás binokulár szerkezete.

Egy 7×50-es binokulár tömege általában 1 kg körüli, így kézben tartva is könnyen szemlélhetők vele az égitestek. Az egyes észlelők szemtávolsága eltérő, ezt a binokulárral könnyen be lehet állítani. Az okulárokat célszerű külön-külön élesre állítani. Először bal szemünkhöz állítsuk be az élességet a központi tengelyen lévő szabályozóval, majd a jobb szemre, a jobb oldali okulár saját élességállításával. Ezt eleinte érdemes többször is beállítani, a legjobb eredmény érdekében. Vannak olyan típusok is, melyeknél nem találunk központi élességállítót – itt az okulároknál külön-külön végezhetjük el a fokuszálást.
Fényszennyezett városi égbolton a nagyobb nagyítású (10–20-szoros) típusok használata célszerűbb, mivel a nagyítás növelésével sötétebbnek látjuk az égi hátteret. Ugyanakkor nagyobb nagyításnál finomabb részleteket figyelhetünk meg pl. a Holdon, szorosabb kettőscsillagokat bonthatunk fel, és több részletet vehetünk észre bizonyos mélyég-objektumoknál. Legalább 20-szoros nagyítás szükséges ahhoz is, hogy észrevegyük a Szaturnusz gyűrűjét. A kisebb (6–8-szoros) nagyítású típusokat csak sötét, zavaró fényektől mentes égen tudjuk igazán kihasználni, hiszen városban igen fényes égi hátteret mutatnak. Ezek a binokulárok a nagyobb látszó méretű mélyég-objektumok (ködök, halmazok), Tejútfelhők észlelésére alkalmasabbak.

Binokulár használatánál kezünk remegése is jelentős probléma. Ezért van az, hogy legfeljebb 10-szeres nagyításig tudjuk az égboltot kényelmesen szemlélni, ennél nagyobb nagyításnál kezünk remegése tönkreteszi a képet. Valamennyit lehet ezen segíteni: észlelés közben műszerünket az objektív közelében fogjuk meg, így kevésbé zavaró kezünk remegése. Ennél jobb, ha pl. karosszékből észlelünk, és könyökünket megtámasztjuk, vagy falhoz, oszlophoz támaszkodunk. Az igazi megoldás az, ha valamilyen könnyen hordozható állványra szereljük binokulárunkat. A fotóállványra szerelt binokulár tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak (néhány gyár fotóállvány-adaptert is ad binokulárjaihoz). Természetesen más megoldások is léteznek.

50 mm-es binokulárok: 10×50 Fujinon, 12×50 Pentax, 10×50 Zeiss, 10×50 Vixen.

A kép végre nyugodt lesz, és az objektumokat gyorsabban azonosíthatjuk. Ha a térkép alapján keresünk egy objektumot, nem kell újra és újra keresgélni az égen, mivel az állványnak köszönhetően binokulárunkat rögzíthetjük egy adott égterületre. A binokulár mögött ülve, térképpel a kezünkben kényelmesebben és gyorsabban azonosíthatjuk a halvány objektumokat. Ezen a módon barátainknak, ismerőseinknek is sokkal könnyebben mutathatjuk be az égbolt nevezetességeit, mint ha a binokulárhoz nem szokott laikusnak próbáljuk elmagyarázni, hogy merre is van az Andromeda-köd. Az ilyen keresgélés mindkét fél számára rendkívül fárasztó.

Az állványra rögzített binokulár szemmel láthatóan többet mutat a csillagos égből. Állványunk megkönnyíti a halvány égitestek észrevételét, így jelentősen bővíti megfigyelési lehetőségeinket. Újabban megjelentek a piacon a stabilizátorral ellátott binokulárok, melyek kiküszöbölik a kép remegését.

Keleti kényelem – Kardos Mihály saját készítésű binokulárszéke.

Binokulár-beszerzés

Némi utánjárással ugyan, de be lehet szerezni csillagászati észlelésekre alkalmas binokulárt. Nálunk elsősorban az olcsóbb típusok kaphatók a közismert fotószaküzletekben. Amatőrcsillagász körökben rendkívül népszerűek a 20×60-as Tentók, melyekkel komolyabb megfigyelések is elvégezhetők (újabban Kronos márkajelzéssel találkozunk ilyen binokulárokkal). A kézirat lezárásának idején olcsó, távol-keleti gyártású binokulárokat 10–15 ezer Ft-ért lehetett beszerezni. Ezekkel azonban vigyázni kell, mert megesik, hogy objektívjük műanyagból készült. Kisebb, specializálódott boltokban márkásabb típusokkal is találkozunk (Olympus, Minolta, Chinon stb.), sőt, ma már olyan luxusbinokulárokat is megvásárolhatunk, mint a Zeiss vagy a Leica. Az egyes gyártmányok ára rendkívül széles skálán mozoghat: a Távol-Keleten készült 7×50-es binokulár ára 10 ezer Ft, míg a luxus kategóriában ugyanilyen paraméterekkel jellemzett – de természetesen lényegesen jobb minőségű – 7×50-es akár 400 ezer Ft-ba is kerülhet.
Milyen binokulárt válasszunk? A binokulárok kiválasztásakor fontos szempont lehet a kilépő pupilla mérete. A kilépő pupilla ne legyen nagyobb, mint a sötétséghez alkalmazkodott szemünk pupillaátmérője. A sötétséghez alkalmazkodott szem pupillaátmérője 5–7 mm. A kilépő pupilla átmérőjét könnyű kiszámolni: az objektív átmérőjét el kell osztani a nagyítással – pl. egy 7×42-es binokulár esetében 42*7 = 6 mm a kilépő pupilla mérete.

Az emberi szem pupillaátmérője idővel változik. Fiatalabb korban átmérője 7–8 mm, majd fokozatosan csökken. 30 éves kor fölött 10–15 évente csökken 1 mm-t – ez azonban egyénenként változó.
Csillagászati célokra általában a 7×50-es típust tartják a legjobbnak; ezek kilépő pupillája 7 mm-es (a nagyobb objektívátmérőjű binokulárok között a 8×56-os, 9×63-as, 10×70-es vagy a 11×80-as binokulár biztosít ilyen méretű kilépő pupillát – ez az oka annak, hogy a felsorolt típusok egyben szabványosaknak is tekinthetők). A legtöbben azonban fényszennyezett helyről vagyunk kénytelenek észlelni, így a 7×50-esek látómezeje általában eléggé világos, a fényes égi háttér a halvány objektumokat letörli, ami rendkívül zavaró. Az ilyen binokulárokat csak nagyon sötét egű helyeken lehet jól használni, ahová az átlag amatőr ritkán jut el. Így mi az 50 mm-es átmérőtartományban inkább a 10–12-szeres nagyítású binokulárokat ajánljuk azok számára, akik kénytelenek többé-kevésbé fényszennyezett helyen észlelni. Ugyancsak a kisebb kilépő pupillát adó típusok javasolhatók az idősebb észlelők számára.

 Yuji Hyakutake – a közelmúlt egyik híres üstökösének felfedezője – 25×150-es Fujinon-binokulárjával.

A Porro-prizmával készült binokulároknál nem mindegy, hogy milyen anyagból készült a prizma. A jobb binokulárokhoz BaK-4-es (bárium korona) üveget használnak, míg az olcsóbbakhoz BK-7-est (bór-szilikát). A BaK-4-es üveg valamivel fényesebb, élesebb képet eredményez, mivel gyakorlatilag az összes fényt átengedi, ugyanez már nem mondható el a BK-7-ről. Ha gondosan megfigyeljük a fény felé fordított binokulárból kilépő fényt, azt fogjuk látni, hogy míg a BaK-4-es prizmánál a kilépő pupilla kör alakú, addig a BK-7-esnél négyszögletes, sarkainál sötétebb (mivel a prizma belsejében nincs tökéletes visszaverődés).

Sokak képzeletét megmozgatják a változtatható nagyítású zoom binokulárok, melyek nagyítástartományát két számmal jelzik (pl. 8–32×50). Az amatőrök általában idegenkednek a zoom-optikával ellátott binokulároktól, amivel a magunk részéről egyetértünk. Fontos szabály, hogy ha valaki zoom binokulár vásárlását határozta el, akkor semmiképp ne elégedjen meg olcsóbb típussal, mert több bosszúságot fog neki okozni, mint örömet. Ne válasszunk olyan típust, amely extrém nagyítástartományt kínál (pl. 15–60x)! A zoom binokulárok vásárlására fokozottan igaz az, amit általában a binokulárok vásárlásáról, boltbeli tesztjéről írunk (l. később).

A minőség és az ár között általában nagyon szoros az összefüggés, bár némely olcsó (volt) szovjet típus meglepően jó benyomást kelt. Ha egy 7×50-es Zeiss, Minolta vagy Fujinon gyártmányú binokulár hússzor annyiba kerül, mint ugyanolyan, de „fapados” társai, az égből nem mutat hússzor többet, bár a jobb leképezés, az igényesebb reflexiógátló bevonatok és a nagyobb látómező önmagáért beszél. Mindaddig azonban, amíg a hazai amatőrcsillagászok műszervásárlásai során a legfőbb szempont az ár lesz, a minőség/ár arányon kevés töprengenivalónk marad.

Binokulárunk kiválasztásakor vegyük tekintetbe azt is, hogy ez a műszer a csillagászaton kívül jól hasznosítható kirándulásokon, és mindenféle „nem csillagászati” feladatokra is.

A binokulár tesztelése – vásárláskor

1. Vegyük kézbe a műszert, és alaposan vizsgáljuk meg – vannak típusok, melyeket gondosabban készítenek el az átlagnál. Nyissuk-csukjuk a tubusokat a középtengely körül. Ha bármilyen kis kotyogást tapasztalunk, ne vásároljuk meg! Akkor jó egy binokulár, ha simán, szorulásmentesen forgatható el; persze ha túl szoros, az sem jó. Próbáljuk ki az élességállítót mindkét okulárral. A központi élességállítás ki-becsavarásakor az okulártartó keret nem kotyoghat.
2. Vizsgáljuk meg elölről az objektíveket. Egyik optikai felületen sem lehet por, homályosodás vagy párásodás. (Ha a külső felület poros, az nem nagy baj.) Figyeljük meg az első és az utolsó lencsetag reflexióját. Ha az optikát antireflexiós réteggel vonták be, akkor mindkét reflexió elszíneződést mutat (pl. bíbor vagy kékes színt). Ennek hiányában nem vehetünk észre semmilyen színárnyalatot, a lencsefelület színtelen. Addig forgassuk körbe a binokulárt, amíg nem látunk egy további reflexiót, amely az első prizma felületéről származik. Ennek is kell mutatnia valamilyen színárnyalatot. Ezután, még mindig az objektíven át nézve irányítsuk a binokulárt egy közeli fényforrás felé, és forgassuk úgy, hogy lássuk a belső reflexiókat. A színes és a színtelen képek mutatni fogják a bevonatos és a bevonat nélküli felületek arányát. Amint azt korábban leírtuk, ezek a bevonatok javítják az optikák fényáteresztését és kontrasztját – mindkettő igen fontos a csillagászati megfigyeléseknél. A legjobb binokulároknál valamennyi optikai felületet ellátják ilyen reflexiócsökkentő rétegekkel.
3. Ismételjük meg ugyanezt a reflexióvizsgálatot az okulárok felől! Ezután tartsuk a műszert kb. fél méternyire, és irányítsuk az égbolt vagy fehér, világos falfelület felé. Figyeljük meg az okulár felületén a kis fehér korong (a kilépő pupilla) peremvidékét! Ha négy sötétebb „becsípést” látunk a peremen, melyek eltorzítják a szabályos korong alakot, ez azt jelenti, hogy a prizmákat nem jól méretezték, ezért levágnak valamennyit a beérkező fénykúpból. Jó binokulároknál a kilépő pupilla a pereméig egyenletes fényességű, és sötét mező veszi körül (ha nem sötét, akkor a fénymenetben káros reflexiók keletkeznek).
4. Végül nézzünk át a műszeren, és külön-külön állítsuk élesre a két okulárt. Homályos vagy szürke kép kontraszthibára utal. Szemüvegesek hagyják fenn szemüvegüket és ellenőrizzék, látják-e a binokulár teljes látómezejét.
A binokulár távcsöveinek teljesen párhuzamosaknak kell lenniük. Ha kettős képet látunk, ne vásároljuk meg a binokulárt, még akkor sem, ha a kettőzés kismérvű, és a bepillantás után gyorsan kompenzálja szemünk. A kettőző binokulár szó szerint sok fejfájást fog okozni tulajdonosának. Jó megoldás, ha beállítunk valamit a binokulárral, és utána fokozatosan egyre távolabbról (néhány cm-ről) nézünk az okulárokba, miközben figyeljük, hogy megkettőződik-e a kép. Jó a párhuzamosítás, ha akkor sem látjuk kettősnek a képet, ha behunyjuk a szemünket, majd ismét a binokulárba pillantunk. Az olcsó binokulárok kettőzése a legnagyobb probléma, amit többnyire a gyenge prizmatartók okoznak. A legkisebb ütés is kimozdíthatja őket foglalatukból, ami a kép megkettőződését okozza.
Figyeljük meg a látómező méretét: minél nagyobb, annál jobb! Ám a nagy látómező peremén általában gyengébb a képminőség. Állítsunk be valamilyen egyenes vonalat (pl. ablakkeret vagy telefonvezeték), és merőlegesen vigyük ki a látómezőből. Figyeljük meg, eltorzul-e az egyenes vonal a látómező peremrészénél. Az a jó, ha a torzulás minimális.
Figyeljünk meg valamilyen éles kontúrú tárgyat, pl. egy épület szélét az égi háttér előtt. Az épület szélén vörös vagy kék elszíneződést látunk, ami a kromatikus aberrációtól ered. A jobb binokulártípusoknál ez minimális mértékű.
Természetesen csillagra lehet a legjobban tesztelni a binokulárt. Ha ez nem lehetséges, akkor keressünk egy mesterséges csillagot, pl. távoli autó lökhárítóján megcsillanó napfényt. Állítsuk a látómező közepére. Külön-külön állítsuk élesre a két csövet, és figyeljük meg, hogy pontszerű lesz-e a „műcsillag”. Ha az optika asztigmatikus, akkor élesre állítás előtt, mikor még extrafokális a kép, aszimmetrikusan kiinduló sugarakat fogunk látni. Az asztigmatizmus nagyon zavaró lehet az éjszakai munka során.
Vigyük ki a csillagot a látómező peremére. A csillag képe el fog torzulni, hacsak nem tökéletesen sík a látómező, és a képalkotás nem mentes további hibáktól. Elfogadható a képalkotás, ha a látómező sugarának feléig pontszerű marad a csillag.

Nagyobb nagyítást!

A binokulárok nagyítása adott. Ha valaki mégis szeretne nagyobb nagyítást kihozni eszközéből, erre van egy nagyon egyszerű mód: a „toldalék távcső”. A dolog optikai lényege egyszerű. A binokulárba a távoli tárgyakról párhuzamos sugarak lépnek be, és az okuláron át ugyancsak párhuzamosak lépnek ki. Így adódik a lehetőség, hogy az okulár mögött egy kis nagyítású, második távcsövet alkalmazzunk. Ennek nagyításával megszorzódik binokulárunk nagyítása. (Ezt az elrendezést csak az egyik okulár mögött célszerű kialakítani, míg binokulárunk másik csöve keresőtávcsőként üzemelhet.) Ha műszerünk 10×50-es, és egy 3x-os nagyítású toldalék távcsövet helyezünk az okulár mögé, akkor 10×3 = 30-szoros nagyítást kapunk. A kapott kép fordított állású. Többen kipróbálták már ezt az elrendezést – a dolog tehát működik, de ne várjunk csodákat az ily módon „turbósított” eszközünktől! Ennek elsősorban az az oka, hogy a binokulárban alkalmazott objektíveket kis nagyításra tervezték, ezért az optikai hibák nagyobb nagyításnál hangsúlyosan jelentkeznek. A binokulár optikai teljesítménye nem fokozható, az objektívek általában nem bírják a nagyobb nagyítást. Mindenesetre nem kívánjuk kedvét szegni a kísérletezőknek…
Ötletes távcsőépítők sokkal jobb eredményt értek el olyan, házi készítésű binokulárokkal, melyek objektívjeit eleve csillagászati célokra készítették.

Házilag összeállított 28×70-es óriásbinokulár. A műszer készítője, Molnár Gyula két szovjet gyártmányú monokulár 70/450-es objektívjeit használta fel. Ez az eszköz már igazi, keresőtávcsővel is ellátott óriásbinokulár!

Óriásbinokulárok

Amatőrcsillagász körökben az 50 mm-es binokulárok a legelterjedtebbek. Óriásbinokulároknak a 10-szeresnél nagyobb nagyítású binokulárokat nevezik, bár a gyakorlatban a 70 mm-es és nagyobb objektívátmérőjű típusok szolgálnak csak rá erre ez elnevezésre. Az igazi óriásbinokulárnak nem csak a mérete, hanem a teljesítménye, néha a nagyítása is „óriási” – a közönséges kézi binokulárokhoz viszonyítva. Néhány jellemző típus: 10×70, 11×80, 20×80, 14×100. Ezeket már igen nehéz hosszasan kézben tartani; néhány perc nézelődés felér egy kiadós súlyzózással. 100 mm-es átmérőig még találkozunk olyan kivitelű óriásokkal, melyek kinézete megegyezik az „emberszabású”, szokványos 7×50-esekével. Efölött azonban sokféle – többé-kevésbé esztétikus – kivitel létezik. A betekintés iránya többnyire 45 vagy 90 fokkal tér el az objektív optikai tengelyétől; ami a kényelmet szolgálja. (A 90 fokos mindenesetre célszerűbb.) Egyes óriásbinokulárok nagyítása változtatható, vagyis bármilyen szabványos okulárral észlelhetünk velük. Ilyen a Vixen BT-80M-A típusú binokulárja, mely két 80/900-as objektívje miatt már igazi csillagászati távcsőnek tekinthető.

25×100-as Fujinon óriásbinokulár.

A Fujinon 25×150-es és 40×150-es típusainak teljesítménye lenyűgöző. (Ezeket az óriásbinokulárokat több japán üstökösvadász is használja, jó eredménnyel.)
Katonai célokra is készítettek és készítenek lövészbinokulárokat, melyek csillagászati célokra is jól beváltak. II. világháborús japán óriásbinokulárral dolgozik pl. Donald Machholz, a sikeres amerikai üstököskereső. Csehszlovákiában gyártották a 25×100-as Somet Binarokat. Antonín Mrkoš ilyen binokulárral fedezett fel 12 üstököst a Kőpataki-tói Csillagvizsgálóban (Magas-Tátra).

A 15 cm-es objektívátmérő nem jelenti a felső határt. Újabban nagy Newton-reflektorokból készítenek leleményes távcsőépítők tükrös binokulárokat. Ezek között a Dobson-binokulárok között még 50 cm-es példányok is akadnak! Akik észleltek ilyen távcsővel, szuperlatívuszokban nyilatkoznak. Használatuk kissé szokatlan, hiszen az észlelő a távcső előtt áll, az égnek háttal. A két főtükör gyújtótávolsága nem térhet el 0,5%-nál nagyobb mértékben. Ha ez nem teljesül, a látómező szélén megkettőződnek a csillagok. A kettőstávcső tubusának rendkívül merevnek kell lennie, különben a két képet nem lehet tartósan fedésbe hozni (vagyis az optikai tengelyeket párhuzamosítani).

Elfogadható árú óriásbinokulárhoz újabban a kínai gyártók révén juthatunk hozzá. A kínai óriásbinokulároknak nem csak az ára, hanem a minősége is elfogadható, vásárláskor természetesen nem árt odafigyelni a leggyakoribb binokulár-hibákra.

És ha leesik?…

Ne essen le! A binokulárt – bár sok mindent kibír – nem leejtésre tervezték. A jobb típusok még a víz alatt is kibírnak valamennyi időt anélkül, hogy belsejükbe víz kerülne. Ezt persze ne próbáljuk ki, mert a binokulár optikai műszer, vigyázni kell rá! Léteznek gumírozott gyártmányok is, melyek nagyobb koccanásokat, ütődéseket is elviselnek anélkül, hogy optikai elemeik elmozdulnának. Ha a binokulárt leejtjük, óhatatlanul elkezd kettőzni, még akkor is, ha csak az egyik prizma mozdult el a foglalatában. Ha a binokulár olyan mértékben kettőz, amit szemünk már nem képes kompenzálni, mindenképpen forduljunk szakemberhez, ne próbálkozzunk a javítgatással.

Leesett!

A binokulár célpontjai

A binokulár – egyszerű kezelhetősége révén – ideális kezdő műszer. Milyen célpontok felé irányítsuk? Milyen észlelési programokban hasznosíthatjuk? Erre kézikönyvünk egyes fejezeteiben bőven találunk információkat, azonban úgy véljük, nem haszontalan a következő rövid összefoglaló.

A Hold

Már 7×50-es binokulár is sokat megmutat a Holdból. Jól látjuk a tengereket, és egy sor kisebb-nagyobb krátert azonosíthatunk (akár 10–20 km-es átmérőjűeket is). Ez az egyetlen égitest, amelyen nem csupán homályos foltokat, hanem „valódi” alakzatokat figyelhetünk meg. Binokulárunkkal többet látunk a Holdból, mint Galilei! (A holdfelszín megfigyelésével kapcsolatban l. a Holddal foglalkozó fejezetünket!) Varázslatos élmény a hamuszürke fény megfigyelése binokulárral – a néhány napos holdsarló „karjaiban” jól látható a Föld által megvilágított területek fénylése. A holdfogyatkozások olyan jelenségek, melyek szabad szemmel, vagy binokulárral szemlélve a legszebbek. A Hold és a bolygók, vagy fényes csillagok, csillaghalmazok szoros együttállásai szintén a binokulár látómezejében nyújtják a legtöbbet.

A Nap

A Napot általában nem sorolják a binokulár-célpontok közé, de aki volt már észlelőtáborban, tapasztalhatta, hogy napnyugtakor minden binokulár központi csillagunk felé irányul. Tiszta időben, hidegfront átvonulása után a Nap még lenyugvásakor is olyan fényes lehet, hogy veszélyes fénycsökkentő eszköz nélkül belenézni. Amint a Napról szóló fejezetünkben is kiemeljük, központi csillagunkat csak megfelelő fénycsökkentő eljárással szabad megfigyelni. A legjobb talán az Astrosolar fóliaszűrő, melyet az objektív elé kell helyezni. Az állványra rögzített binokulárral természetesen kivetítéssel is megfigyelhetjük a Napot. Ekkor az egyik objektívet takarjuk le az objektívsapkával. A Nap kivetítését azonban csak azoknak javasoljuk, akik nem féltik binokulárjukat. A tartós hőhatás károsíthatja az optikát, különösen az okulárt.

Fujinon Technostabi binokulár. (fujinon.eu)

Zeiss 20x60S binokulár.

A képmező remegését a Fujinon Techno Stabi 14×40-es típusa stabilizátorral küszöböli ki, míg és Zeiss 20x60S típusú binokulárja optikai úton oldja meg ugyanezt
a feladatot. Mindkét műszer ára szinte megfizethetetlen.

Bolygók

A Merkúr, a Naphoz legközelebb keringő bolygó csak ritkán pillantható meg az esti vagy a hajnali szürkületben, nem túl fényes fénypontként. A Naphoz való közelsége miatt mindig alacsonyan látszik, ezért sokszor már puszta észrevétele is komoly eredmény, hiszen a legkisebb pára, felhőfoszlány láthatatlanná teheti. Binokulárral nézve is csillagszerű marad, hiszen látszó mérete csak néhány ívmásodperc. Állítólag Kopernikusz egyszer sem tudta megfigyelni!

A Vénusz, a legfényesebb bolygó, szinte túl fényes kis műszerünk számára. Minthogy közelebb kering a Naphoz, mint Földünk, helyzetétől függően fázisokat mutat, melyeket már a binokulár is megmutat (a Merkúrnak is vannak fázisai, de csak nagy távcsővel láthatók). Erős ragyogása miatt csak a szürkületi vagy – igen! – a nappali égen vehetjük ki fázisait. A nappali észleléséhez szükséges, mélykék, tehát nagyon tiszta, hidegfront utáni égen puszta szemmel is felfedezhetjük, ha tudjuk, hogy a Naptól nagyjából milyen távolságban keressük. A keresést megkönnyíti, ha binokulárral pásztázzuk át a kérdéses égterületet. Ha a Vénusz „esti csillag”, ekkor keleti kitérésben van, tehát a Naptól keleti irányban kell keresnünk. Amikor a Vénusz a Naptól nyugatra tartózkodik, hajnalban figyelhető meg. Ezzel a lehetőséggel azonban – érthető okokból – kevesebben élnek. Ilyenkor a délelőtti órák a kedvezőek a növekvő fázist mutató Vénusz nappali megfigyelésére. Nappali keresésnél legjobb, ha valamilyen épület vagy fa árnyékából észlelve „kitakarjuk” a Napot.

A Mars még földközelsége idején sem mutat egyebet apró narancsvörös korongnál, ami nem csoda, mivel kb. 100x-os nagyítás és jó távcső szükséges ahhoz, hogy hósapkáit és homályos foltjait észrevegyük. Binokulárral legfeljebb annyit állapíthatunk meg, hogy a Mars korong alakot mutat.

A Jupitert kis műszerünk korong alakúnak fogja mutatni, figyelmes szemlélő azt is észreveheti, hogy a korong – a bolygó gyors forgása miatt – kissé lapult. Két legsötétebb, egyenlítőjével párhuzamosan húzódó sávja már megpillantható 20×60-as binokulárral. Négy legfényesebb holdját (Io, Europa, Ganymedes és Callisto), melyeket Galilei fedezett fel 1610-ben, minden binokulár mutatni fogja. (Ezek valójában olyan fényesek, hogy ha nem nyomná el őket az óriásbolygó fényözöne, szabad szemmel is megpillanthatnánk őket.) Ha napról napra lerajzoljuk helyzetüket, nyomon követhetjük keringésüket a Jupiter körül. A Jupiter holdrendszerének keringési síkjára majdnem pontosan „éléről” látunk rá, ezért látjuk úgy, mintha a holdak jobbra-balra mozognának.

A Szaturnusz gyűrűjét a mi kis nagyításunk még nem mutatja meg igazi szépségében, bár 20×60-as binokulár már sejtet belőle valamit, főleg, ha tudjuk, mit „kell” látni. A bolygókorong és a gyűrű együttes képét többnyire igen megnyúlt „szilvamag” alakúnak látjuk binokulárral. A gyűrűt 1995-ben pontosan éléről láttuk, jelenleg a gyűrűre egyre jobban rálátunk. A Szaturnusz legnagyobb holdját, a Titant sötét égen éppen megpillanthatjuk binokulárral a bolygó mellett, ha tudjuk, hol keressük. A Titan nagyjából akkora szögtávolságra távolodik el a Szaturnusztól, mint az Europa a Jupitertől.

Uránusz, Neptunusz

Az eddig tárgyalt bolygók szabad szemmel is könnyen azonosíthatók, ám az Uránusz és a Neptunusz csak akkor, ha ismerjük koordinátáikat és van róluk pontos keresőtérképünk. Kékes, zöldes fényű csillagnak látszanak műszerünkben. Néhány nap alatt észrevehetjük lassú mozgásukat, ha esténként pontosan berajzoljuk őket csillagtérképünkre. A teljesség kedvéért megemlítjük, hogy az Uránusz sötét égen szabad szemmel még éppen megfigyelhető, ha tudjuk, hol keressük. Talán vigasztaló, hogy nagy távcsövekkel is csak apró korongnak látszanak, bizonytalan foltokon kívül nem mutatnak egyéb részletet (ezeket is csak a legélesebb szemű megfigyelők vehetik észre).

Kisbolygók

Csillagszerű megjelenésük miatt aszteroidáknak is hívják ezeket az apró, jórészt a Mars és a Jupiter pályája között keringő égitesteket. Megfigyelésükre ugyanaz áll, mint az Uránuszra és a Neptunuszra. Pontos koordináták vagy megfelelő keresőtérkép nélkül reménytelen próbálkozni észlelésükkel, annyira „elvegyülnek” a csillagok között. Nagyjából egy tucat kisbolygó figyelhető meg földközelsége idején – ekkor a legfényesebbek – egy 7×50-es binokulárral. A Vesta az egyetlen kisbolygó, mely ideális körülmények mellett (ha egyszerre kerül föld- és napközelbe) szabad szemmel még éppen megfigyelhető.

Üstökösök

Évente legalább egy-két olyan üstökös mutatkozik, amelyek könnyen megfigyelhetők binokulárral – nem beszélve természetesen az olyan „szörnyetegekről”, mint a Hale–Bopp-üstökös, amely több mint egy éven át volt látható binokulárral. Az ezredvég óriás üstököse 1997 tavaszán hatalmas, bonyolult csóvát növesztett, melynek finom részleteit vizuálisan legjobban binokulárral lehetett megfigyelni. Az amatőrök üstökösökről végzett fényességbecsléseit a hivatásos csillagászok is nagy becsben tartják. Sok üstökösvadász használ kisebb-nagyobb binokulárokat munkája során – sikerrel.

Meteorok

A binokulárok nagy látómezejének köszönhetően olyan meteorokat is megfigyelhetünk, amelyek szabad szemmel észrevehetetlenek. Még céltalanul nézelődve is komoly esélyünk van arra, hogy meteor suhanjon át látómezőnkön. Nagy rajok idején természetesen ennek megnő a valószínűsége. Különösen látványos, élményt adó lehet a tűzgömbök nyomának tanulmányozása. A nyom akár több percig is látható maradhat, rendkívül érdekes a magaslégköri szelek hatására eltorzuló, sodródó meteornyom figyelemmel követése. A binokulárral végzett meteorészlelések révén pontosabban megismerhetjük a meteorrajok fényességeloszlását, pontosíthatjuk a raj kisugárzási pontja, a radiáns helyzetét.

Változócsillagok

Több száz változócsillag figyelhető meg 50 mm-es binokulárral. Az amatőr zsargonban binokulár-változóknak nevezett csillagok valójában nem jelentenek külön típust, pusztán arról van szó, hogy fényességváltozásuk teljes egészében a binokulárral észlelhető tartományba esik (5–9 magnitúdó). Többségük pulzáló változó (félszabályos, szabálytalan, RV Tauri típusú), de akad közöttük néhány eruptív is. Általában a mirákat nem sorolják a binokulár-változók közé, mivel – nagymérvű fényváltozásuk miatt – minimumuk környékén csak nagyobb távcsővel láthatók, maximumban viszont néhányuk szabad szemmel is elérhető.

A kezdő amatőr számára a legnagyobb, már-már áthághatatlannak tűnő nehézség a változó azonosítása. Hála binokulárunknak, a helyzet egyáltalán nem reménytelen – nagy látómezővel könnyebb az égen eligazodni. Változós látómezőnk megismerését legjobb, ha egy kis égterületen kezdjük. Erre jó lehetőséget biztosítanak pl. a Coronae Borealisban (R CrB), a Delphinusban (U Del, EU Del) vagy az Ursa Maiorban észlelhető binokulár-változók (Z UMa, RY UMa, ST UMa).

Kettőscsillagok

Mondani sem kell, hogy a binokulárt nem a szoros kettőscsillagok felbontására találták ki. A kis nagyítás miatt csak tág kettősöket lehet binokulárral megfigyelni. Binokulárunk felbontását úgy számolhatjuk ki, hogy a szabadszemes felbontási határt (60”) elosztjuk a nagyítással. Így egy 10-szeres nagyítású binokulár elvileg képes felbontani egy 6”-es kettőst, feltéve, hogy a komponensek egyenlő fényességűek. A valóságban azonban ez nem teljesül, mindenekelőtt a binokulár optikai hibái miatt. Ha figyelembe vesszük, hogy a binokulárt általában kézben tartva használjuk, csak egészen tág kettősök észlelése okozhat igazán örömöt. Néhány könnyű binokulár-kettős: * Boo, béta Cyg (Albireo), * Dra, * Leo (Regulus), * Lyr, theta Tau (a Hyadokban), 65 UMa.

Mélyég-objektumok

Elvileg minden, a Naprendszeren kívül eső égitestet (így a csillagokat is) ezen a néven illethetnénk, a gyakorlatban azonban csak a kiterjedt objektumokat: ködöket, halmazokat, galaxisokat értjük e név alatt. (A mélyég az angol deep sky – nem túl szerencsés – fordítása.)
Talán ezen a területen vehetjük leginkább hasznát kis műszerünknek, elsősorban a nagy látszó méretű ködök és halmazok megfigyelésekor. Szép számmal vannak olyan csillaghalmazok, nagyméretű gázködök, Tejút-felhők, melyek látszó mérete olyan nagy, hogy a hagyományos csillagászati távcsövek látómezejében észre sem vesszük őket.
Ha zavaró fényektől mentes, holdtalan égen elkezdjük pásztázni a nyári Tejutat, az az érzésünk támad, mintha ezt a műszertípust egyenesen a mélyég-objektumok megfigyelésére tervezték volna! A laikus számára is azonnal feltűnik, hogy itt is, ott is ködökre, „csillagkupacokra” bomlik a Tejút halvány sávja.

Az igen nagy látszó méretű galaktikus ködök mellett a fényesebb Messier-objektumok kiváló lehetőséget kínálnak az észlelésre, a különféle objektumtípusokkal való ismerkedésre. A Messier-objektumok az egész égbolton megtalálhatók, így egy év alatt végigészlelhetjük a 110 db-ból álló listát. A halványabbakhoz természetesen nagyobb binokulárok szükségesek. A Messier-lista végigészlelése rangot jelent az amatőrcsillagászok között – sőt, egyesek szerint ezzel lehet csak az igazi „belépőt” megváltani az amatőrcsillagászok körébe. Természetesen nemcsak a Messier által katalogizált objektumok lehetnek célpontjaink. Számos olyan mélyég-objektum létezik, melyek kis távcsővel is könnyen láthatók, így akár Messier listáján is szerepelhettek volna.
Az 50 mm-es binokulárok mindegyike alkalmas a Messier-katalógus nyílthalmazainak megtalálására, sőt a nagyobb nagyításúak (12–20x) néhányukat csillagokra is bontják. A nagy területen fekvő halmazok megfigyelésére különösen alkalmasak a binokulárok. Ilyen pl. az M45 (Plejádok vagy Fiastyúk) a Taurusban vagy az M7 a Scorpiusban. Ezeket hiába is észlelnénk nagyobb távcsővel, különösen nagyobb nagyítás mellett (50x-es fölött) semmit sem érzékelünk nagyszerűségükből.
A legszebb, legfényesebb nyílthalmazok a téli Tejút vidékein láthatók. Közülük is kiemelkedik a már említett M45 (Plejádok). Szép csoportot alkot a Hyadok a fényes, narancs színű Aldebarannal (Taurus). Mindkét halmaz legfényesebb csillagai szabad szemmel is feltűnőek. Talán ezeket is felülmúlja a szintén szabadszemes Perseus-ikerhalmaz a Perseus és a Cassiopeia között, bár az igazi élményhez nagyobb nagyítású binokulár szükséges. Ugyancsak szabadszemes nyílthalmaz a fényes M44 (Praesepe) a Cancerban. Szép nyílthalmaz „füzéreket” észlelhetünk az Aurigában (M36, M37 és M38), melyhez a szomszédos Gemini M35 jelű halmaza csatlakozik. Délebbre a Puppis–Monoceros–Canis Maior határvidéke rejt további nyílthalmazokat (M46, M47, NGC 2423).
Érdekes módon a nyári Tejút szegényebb fényes nyílthalmazokban. Többségük a déli égterületen, a Scutum–Sagittarius–Scorpius vidékén látható. Legérdekesebb képviselőjük az M11 a Scutumban, mely kisebb távcsőben szinte gömbhalmazra emlékeztet – egyike a legsűrűbb nyílthalmazoknak. 20×60-as binokulárral már felbontható ez a szőlőfürtszerű csillaggyülekezet. Ahogy a Tejút középpontja felé tartunk, megsokasodnak a nyílthalmazok (M16, M23, M25, M26 ill. M6, M7), melyek közül nem egy ködösséget is rejt magában.

A Messier-katalógus 29 gömbhalmazt tartalmaz, melyek többsége látható 10×50-es binokulárral. Mindegyikük viszonylag kis méretű, kerek foltocskának látszik binokulárral, csak a legfényesebbek bonthatók fel csillagokra, de ekkor is csak a halmaz legfényesebb tagjai pillanthatók meg (ezt nevezzük részleges bontásnak). 20×60-as binokulár pl. már részlegesen bontja az M22-t, az M4-et és kisebb mértékben az M13-at.

A Messier-katalógus mind a négy planetáris köde elérhető binokulárral, azonban megtalálásuk nem könnyű feladat, részben kis látszó méretük (M57), részben halványságuk (M76, M97) miatt. Az M27, a Dumbbell-köd a Vulpeculában azonban fényes is, nagy is, így nagyon könnyű rábukkanni. Sokat ne várjunk tőle – megjelenése leginkább a gömbhalmazokéra emlékeztet. Érdekes és nehéz feladat az M97 (Bagolyfej-köd) megtalálása az Ursa Maiorban, de csak nagyobb (legalább 20×60-as) binokulárral próbálkozzunk. Az NGC katalógusszámú planetárisok közül a 7293 sorszámú (Helix-köd) összfényessége ugyan jelentős (6,5 magnitúdó), de nagy mérete (1/4 fok) és déli helyzete miatt csak nagyon sötét égi háttérnél pillantható meg. Hálásabb célpont az NGC 2392 a Geminiben. Látszó mérete majdnem akkora, mint a Jupiteré, s elég jól érzékelhető kékes színárnyalata. Az NGC 3242 a Hydrában is jó célpont lehet, azonban déli helyzete megnehezíti dolgunkat.

Galaxisok. Saját galaxisunk, a Tejútrendszer „feltérképezése” mellett ne feledkezzünk el más csillagvárosokról sem! Két legközelebbi galaxis-szomszédunk, az Andromeda-köd (M31) és a Triangulum-köd (M33) az égbolton is viszonylag közel helyezkedik el. Az M31 még közepes égen is rendkívül feltűnő látvány, szabad szemmel is könnyen azonosítható a * And közelében. Ha szemügyre vesszük ezt a megnyúlt ködösséget, gondoljunk arra, hogy a mi Tejútrendszerünk nagyjából ugyanígy néz ki az Andromeda-köd távolságából nézve (2,2 millió fényév). Az M33-mal már nehezebb a dolgunk, bár kitűnő, vidéki égen szabad szemmel még éppen észrevehető!

A Messier-katalógus valamennyi galaxisát elérhetjük egy jobb 10×50-es binokulárral. A galaxisokkal zsúfolt Virgo–Coma Berenices vidéken sok időt kell eltöltenünk egy-egy halvány galaxis biztos azonosításával, miközben jó néhány, a Messier-katalógusban nem szereplő, de műszerünk számára elérhető NGC jelű galaxist is észlelhetünk. 20×60-as binokulárral nagyjából 11 magnitúdó fényességhatárig több száz galaxist vizsgálhatunk át. Szép kettősgalaxisként láthatjuk az M81-et és az M82-t az Ursa Maiorban, s ha már a tavaszi égnél tartunk, ne feledkezzünk meg két további spirálisról, az M101-ről és az M51-ről (Örvény-köd). Ugyancsak szép galaxis-társaságot láthatunk a Leo-ban (M65, M66 és NGC 3629; kicsit távolabb: M95, M96, M105).

Diffúz ködök. Mind közül a Nagy Orion-köd a legszebb. Szabad szemmel is látható az Orion öve alatt, apró, ködös csillagként. A Sagittariusban a szintén szabadszemes M8 és M17 érdemel említést. A nyári égbolt szép látványossága az NGC 7000 a Cygnusban, közismert nevén az Észak-Amerika-köd. Látszó mérete jelentős, azonban alacsony felületi fényessége miatt könnyű átsiklani felette.

(Amatőrcsillagászok kézikönyve, 2009)

Irodalom

Brandt R.: 1972, Himmelsbeobachtung mit dem Feldstecher
Brandt R., Müller B., Splittgerber E.: 1984, Himmelsbeobachtungen mit dem Fernglas
Harrington P.S.: 1990, Touring the Universe through Binoculars, John Wiley & Sons
Harrington P.S.: 1998, StarWare, John Wiley & Sons
Mizser Attila: Tengernyi látcső, Meteor 2004/11., p.3.
Mizser Attila: Óriási binokulárok, Meteor 2005/3., p.3.
Terence D., Dyer A.: 1991, The Backyard Astronomer’s Guide, Camden House
Papp S.: 1992, Mélyég-észlelés binokulárral, Kézirat

 

Ajánljuk...