Kalandozás a déli horizont közelében

Könnyen azt hihetnénk, hogy „új” csillagokkal, csillagképekkel való ismerkedés csak délebbi országokba, egzotikus helyekre utazással lehetséges. Nos, Kernya János Gábor tagtársunk horizontközeli túrázásai bebizonyították, hogy a sükösdi határ is egzotikus hellyé változhat – még globális felmelegedés se kell hozzá…

2007. november közepe. Egy egész jó átlátszóságú késő őszi éjszaka. Épp a friss szerzeményemet, egy Orion 80/600-as ED refraktort (ami a Sky-Watcher Pro 80 ED szürke tubusú változata) próbálgatom a sükösdi határban. Kinyitom az Égabroszt az utolsó, 134. oldalon, mely a Szobrász csillagkép egy részét ábrázolja. Az NGC 253 és NGC 288 párosát még sikerül fejből megtalálni, de messze délen, a -39. fokon fekszik egy hatalmas galaxis, amelyet most kísérelek meg először felkeresni. Jó 20 percnyi kínlódás után a térképen megadott helyen, nagy nehezen időnként elfordított látással feldereng az NGC 55 (001509-391313) jellegtelen pacnija. Ez nem egy 8 centis távcsőnek való „falat”, de a lényeg hogy megvan, és ha már sikerült megpillantani, le is rajzolom.

Nem sokkal később, 2007. december 5-én este egy újabb tiszta éjszaka csalogat az ég alá, gondoltam megismétlem az NGC 55 megfigyelését, hátha most könnyebben látszik. Csalódnom kell, mert ezúttal valahogy nem sikerül észrevennem. A térkép szerint a galaxissal egy látómezőben hunyorgó néhány csillag már a Főnix csillagkép területén található. Ekkor jut eszembe, hogy ez utóbbi konstellációnak a legfényesebb, emlékeim szerint nagyjából 2 magnitúdó fényességű fő csillaga valahol az NGC 55-től nem messze délre található. De látható-e egyáltalán Magyarországról, született már róla hazai észlelés?

Mivel aktuális észlelőhelyemről gyakorlatilag zavartalan kilátás nyílik a déli horizontig, és fényszennyezés sincs abban az irányban, teszek egy próbát, és a csillag nyomába eredek. Kiindulási helynek az NGC 55-től keletre látható három, egy vonalba rendeződő 7 magnitúdós csillagot választom. Kis nagyításra váltok, és a tubust a horizont irányába mozgatom. Néhány pillanat múlva egy feltűnő, narancsvörös fénypont akad a 2,7 fokos látómezőbe. Hirtelen arra gondolok, hogy talán egy repülőgép jelzőfényét látom, de gyorsan letisztul a kép; ez bizony az Ankaa, tehát az α Phoenicis (002617-421818)! Hatalmas az öröm, a csillag látványosan sziporkázik a látómezőben, sőt, a 6×30-as keresőtávcsőben is észrevehető! Ennek a csillagnak köszönhetően kezdődött a vonzódásom a hazánkból nézve egészen alacsonyan elhelyezkedő, -40 fokos deklinációnál található, vagy esetleg még az alatt 2-3 fokkal megbúvó objektumok iránt. Errefelé inkább már csak az erősebb fényű csillagok megfigyelése jöhet szóba, de az NGC 55-höz hasonlóan kis szerencsével néhány további fényesebb mély-ég objektum megpillantására is van esély.

Az Ankaa sikeres megfigyelésén fellelkesedve elhatároztam, hogy még azon az éjszakán újabb „ínyencfalatok” után nézek. Kiválasztom az Égabrosz 133-134. oldalán feltűntetett 5 magnitúdós υ Phoenicist (010748-412913), és a nyomába eredek. Néhány percnyi keresgélés után sikerül rátalálni, nem is látszik nehezen.

Közben szépen múlik az idő, elbúcsúzom a Főnixtől, lassan feltűnnek a Galamb legfényesebb csillagai. Ennek a csillagképnek a délnyugati részén, a -40 fokos deklináción található a pompás NGC 1851 (051407-400243) gömbhalmaz, amelyet rövid kutatást követően sikerült is elcsípni. Csak a középponti tartománya látszott (az is inkább elfordított látással volt feltűnőbb), de mégis lehetett érezni, hogy ebben a zseniális objektumban kifejezetten „van erő”, azaz ha valamivel magasabban helyezkedne el, akkor a hazánkból észlelt mély-ég objektumok között kitüntetett helye lehetne… Alacsony deklinációja ellenére az NGC 1851 nem ismeretlen a hazai amatőrök körében, megfigyelte például Szabó Gábor és Sánta Gábor is.

Az NGC 1851 sikeres észlelése után átnéztem a GUIDE programot, és további lehetséges horizont közeli objektumokat kerestem az elkövetkezendő éjjelekre. Sajnos azonban 2007. decemberének hátralevő nagy részében hosszú-hosszú időszakra köd és borongós, párás időjárás telepedett a Kárpát-medencére, szikrázó napsütésben és csillagfényes éjszakában csak a magasabb hegycsúcsokra fellátogató emberek részesülhettek. Január elején még maradt a lehangoló időjárás, így csak a 2008-as esztendő első havának végén volt lehetőségem ismét a déli horizont közelében „búvárkodni”.

2008. január 28/29. éjszakáján az átlátszóság nem volt tökéletes, de ennek ellenére valamennyi kiválasztott csillagot sikerült megpillantanom az Ingaóra és Véső csillagképek tőlünk is látható északi felében, továbbá a Galamb, Hajófara és Vitorla konstellációk területén (α és δ Horologii, α Caeli, η Columbae, ν Puppis, σ Puppis, ψ Velorum). A felsorolt roppant alacsonyan delelő csillagok közül különösen a ν Puppis észlelése volt az emlékezetes, ugyanis ez csak 10 fokkal fekszik északra az éjszakai égbolt második legnagyobb látszó fényességű csillagától, a Közép-Európából még nem látható -0,7 magnitúdós Canopustól. Csak 10 fok, és mindez Dél-Magyarországról, lakóhelyem határából…

2008. február 16/17-én este a növekvő Hold már egészen magasan, az Ikrek csillagkép nyugati részén tartózkodott, ezért a mély-ég megfigyelés egyre nehezebbé vált. A jó átlátszóság miatt viszont vétek lett volna elpazarolni ezt az éjjelt. Az éjszaka első óráiban a téli égbolt Messier-halmazaiban és ködeiben gyönyörködtem, majd bő egy órával éjfél előtt a 8 centis refraktort merészen a déli horizont közelébe irányítottam. Beállítottam a 2,7 fokos látómezőbe a már említett ψ Velorumot, majd onnét csillagról-csillagra haladva eljutottam a 2,2 magnitúdós Alsuhail (λ Velorum, 090800-432558) vidékére. Ennek a csillagnak a helyén azonban nagy üresség fogad, illetve a Hold fénylésének köszönhetően néhány távoli csupasz fa körvonala látható a horizonton. Hosszú perceken keresztül pásztázom az ég alját jobbra-balra, de semmi, az Alsuhail nem kerül elő. Már kezdeném feladni a keresést, amikor az egyik távoli fa kopasz ágai között egyszer csak felvillan egy vöröses fénypont. Rövidke pillanat múlva már látható is a csillag elmozdulása. Megvan, ez bizony a λ Velorum! Hogy milyen magasan delelhet a csillag a horizont fölött, azt nem tudnám pontosan megmondani, de talán fél fok is megvan. Mindenesetre nagyon mélyen járok, 6 fokkal lejjebb a Tájoló csillagkép déli határától. A λ Velorum deklinációja majdnem -43,5 fok, ennyire alacsonyan csillagot még soha nem láttam hazánkból. 20 percen keresztül sikerült nyomon követnem az Alsuhail méltóságteljes araszolását, és közben kimondottam érdekes volt látni, ahogy a légköri turbulenciák játszadoztak a csillag fénylésével; egyik pillanatban elhalványult, míg egy lélegzetvételnyi idővel később egészen kifényesedett. Hajnalban a Skorpió csillagkép ollóitól kiindulva újabb két déli objektummal gyarapítottam a listát, nevezetesen a 3,2 magnitúdós δ Lupival (152122-403851), és szomszédjával, a 2,8 magnitúdós γ Lupival (153509-411000).

Valószínűleg még hosszú ideig fog élni emlékezetünkben a 2008-as esztendő meteorológiai tavaszának első napja, amikor is orkán erejű szél, villámlás és néhol jégeső kíséretében robogott át felettünk az Emma névre keresztelt hidegfront. Mire március első napján leszállt az este, a front felhőtömbje már el is hagyta hazánk területét, ajándékként ritkán tapasztalható átlátszóságot hagyva maga után. Talán 2007. márciusának közepén, a patcai Messier-maraton (amelyről Sánta Gábor írt élménybeszámolót a Meteor 2007/6. számában) második éjszakáján találkoztam a mostanihoz hasonló „bomba” éggel.

Tiszta téli éjszakákon gyakori szabad szemes vendég hazánk egén a Hajófara csillagkép két alacsonyan delelő fényes csillaga, a Naos (ζ Puppis) valamint északnyugati szomszédja, a π Puppis. Most, 2008. március elsején ez a két csillag, nemcsak hogy látszik, hanem fényesen ragyog! A kettejük között elhelyezkedő 3,6 magnitúdós c Puppis (amely az NGC 2451 nyílthalmaz legfényesebb tagja) is meglehetősen könnyen elcsíphető mindenféle optikai segédeszköz használata nélkül. Sőt, a π Puppistól bő 20 ívpercre elhelyezkedő 4,7 magnitúdós NV Puppis most szintén látható szabad szemmel! Az NGC 2451 melletti sűrű nyílthalmaz, az NGC 2477 úgy néz ki a 8 centis refraktorban, mint valami felbontatlan, nagyméretű gömbhalmaz. Az M 48 csillaghalmaz egy kis ködfolt képében szabad szemmel minden nehézség nélkül megpillantható, elfordított látással a Rák csillagkép ékköve, az M 67 nyílthalmaz is megmutatja magát! A Kis Medvében hemzsegnek a csillagok. Hogy mennyi lehet a szabad szemes határfényesség? Nem tudnám pontosan megmondani, de 6,8 – 7 magnitúdó biztosan megvan!

Csak állok és bámulok bele a csillagok világába hol szabad szemmel, hol pedig a kis távcső segítségével. Aztán lassacskán eszembe jut a már említett ψ Velorum, pontosabban a szomszédságában felkereshető híres planetáris köd, a Légszivattyú és Vitorla csillagképek határánál megbúvó, de már az utóbbi konstelláció területére eső NGC 3132, azaz a Nyolckitöréses-köd (100702-402611). 19-szeres nagyítással a térkép által megadott helyen még semmi érdekeset nem látni a látómezőben, viszont 48-szoros nagyítás mellett már észrevehető a planetáris köd. Közvetlen látással egy halvány, bolyhos csillaghoz hasonlít, elfordított látással érezhető a kiterjedése. A ködfelület ovális formája nem vehető észre, az egész apró ködösség inkább kör alakú. Elfordított látással kissé jobban megvizsgálva időnként bevillan a ködfelület közepén egy 10 m. fényrendű csillag is. Állítólag ez egy előtércsillag, a valódi középponti csillag 16 magnitúdós.

Miután picit csitul az izgalmam, tovább haladok keleti irányba, és újabb, korábban betervezett objektumokat próbálok felkeresni. Az NGC 3132 rajzolását követően a sort a 3,8 magnitúdós q Velorum (101444-420719) nyitja. Időközben északnyugat felől sűrűbb fátyolfelhőzet kezdte – mint valami óriási pókháló – bevonni az égboltot. Sajnos a felhősödés makacsnak bizonyult, például az egyébként szabad szemmel könnyen látható, és kényelmes magasságban delelő 2 magnitúdós Menkent (θ Centauri) valamint a 2,8 magnitúdó fényességű ι Centauri hol látszott, hol nem. Egy szerencsés pillanatban sikerült ráirányítani a refraktort a χ, φ, ν és μ Centauri négyesére, ugyanis ezek a -42 fokos deklináció környékén elhelyezkedő csillagok is szerepeltek a megfigyelési programban.

A μ Centauritól négy és fél fokkal nyugatra található az egész égbolt egyik legnagyobb látszó fényességű aktív galaxisa, a nagyjából 13 millió fényév távolságra elhelyezkedő Centaurus A (NGC 5128, 132529-430100). És ismét szerencsém van, nagyjából sikerül ráállnom a galaxis helyére! Ott lapul valahol a 2,7 fokos látómezőben a Kozmosz egyik legizgalmasabb objektuma, és még egy halványka fénysugarat sem láthatok belőle…

Persze tudtam; legyen bármilyen kiváló is az égbolt, egy 7 – 7,5 magnitúdó fényességű, de -43 fokon elhelyezkedő galaxis minden bizonnyal nem fog látszani egy 8 centis kis távcsőben. De most hogy odaérkeztem a galaxis helyéhez, mégis valahogy erőt vesz rajtam a birtoklási vágy; csak egy halvány foszlányt szeretnék látni belőle, ez már elég lenne ahhoz, hogy rajzot készítsek róla. Szomjazom a vizuális látványát, de törékeny reménységem gyorsan összeomlik amikor észreveszem, hogy a felhők arrafelé is kezdik „befesteni” az eget.

Tehát adott egy csodálatos galaxis, amely Magyarország déli feléről szemlélve éppen csak a horizont fölé emelkedik. Mindössze kb. 2,5 fokkal maradunk le róla, ugyanis ha tőlünk nézve ennyivel magasabban látszana az égen – azaz a deklinációja a bemutatott NGC 3132 planetáris köddel lenne azonos –, akkor jó ég mellett már egy kis távcsővel is lehetne látni belőle valamit! Mindössze 2,5 fok…

Fájó szívvel elbúcsúztam az NGC 5128 vidékétől, a felhők támadása miatt muszáj tovább indulnom, a délkeleti égbolt még viszonylag derültnek volt mondható.

Visszatérek a μ Centaurihoz, onnét csak 8 fokot kell kelet felé haladnom, hogy belebotoljak a 2,3 magnitúdós η Centauriba (143531-420928). Ettől további 4 fokkal keletre rátaláltam a 3 magnitúdós κ Centaurira (145910-420615) és alatta a Farkas csillagkép második legfényesebb csillagára, a 2,7 m. fényrendű β Lupira (145832-430802). Bő ezer esztendővel ezelőtt ennek a két csillagnak a szomszédságában sziporkázott az emberiség történetében feljegyzett legfényesebb szupernóva (SN 1006), már ennek tudatában is érdemes volt errefelé elkalandoznom a kis távcsővel.

2008. március 14-én, az éjszaka végéhez közeledvén elvonulnak a felhők, és szépen kitisztul az ég. Könnyen látszik szabad szemmel a -38 fokos deklináción elhelyezkedő μ Scorpii, továbbá ettől délre a távcső segítségével a ζ Scorpii csillagpár és a 2,6 magnitúdó összfényességű NGC 6231 (165400-414700) nyílthalmaz, valamint a szétszórt Collinder 316 és Trumpler 24 halmazkomplexum (165530-404900) néhány csillaga is.

2008. március 26-án, szerdán hajnalban ráültettem a 80/600-as refraktort az EQ-3 mechanikára, és szűk két hét után visszatértem a Skorpió csillagkép déli vidékére. Az NGC 6231 beállítása már könnyen megy, a legjobb látványt ezúttal egy 25 mm-es Plössl-okulár szolgáltatja. A nyílthalmaz öt legfényesebb, 5,4 – 6,6 magnitúdós csillaga látszik, ezek viszont négy és fél ívperces területen zsúfolódnak össze. A halmaz összességében zseniális látványt nyújt, pedig az erősen zavaró Hold innét csak 25 fokkal látszik északnyugatra!

Miután lerajzoltam az NGC 6231-et, ráállítom a távcsövet a ζ Scorpii csillagpárra. Innét kiindulva szeretném megkeresni a Skorpió két legdélebbi fényes csillagát, melyek közül az egyik a 3,3 magnitúdós η Scorpii (171209-431419), míg a másik az 1,9 magnitúdós Sargas, más néven Girtab (θ Scorpii, 173719-425952). Rövid keresgélést követően meg is pillantom mindkettőt; a halványabb és szemernyit alacsonyabban delelő η Sco a Hold fénylése ellenére egészen jól látszik, a Sargas pedig szó szerint szenzációs, annyira szikrázó, hogy a 6×30-as keresőtávcsőben is meglehetősen könnyen észre lehet venni! Ezen nem is csodálkozom, mert a -40 és -44 fokos deklináció közötti égterületen ez a legragyogóbb csillag, ennek megfelelően a horizont közelében tett kalandozásaim során ez volt a legfényesebb objektum, maga mögé utasítva a λ Velorum, η Centauri és α Phoenicis csillagokat.

Csillagászati ismeretterjesztő kiadványokban többször találkozhatunk azzal a kijelentéssel, hogy a Skorpió déli része Közép-Európából nem látható. A ζ-η-θ Scorpii sikeres észlelése azonban bebizonyította, hogy Magyarország déli vidékeiről valójában a Skorpió testét kirajzoló összes csillag megpillantható! Igaz hogy ezek közül a legdélebbi, most tárgyalt csillagainak észrevételéhez kell az optikai segédeszköz, de a távcső segítségével egyáltalán nem nehéz a megkeresésük, csak tiszta égbolt szükséges a sikerhez!

Júliusi hajnalokon már feltűnik a déli horizont közelében a Déli Hal csillagkép ékköve, a szikrázó Fomalhaut, jelezvén, hogy lassan bizony beköszönt az ősz, és elmúlnak a langyos, rövid nyári éjszakák. Tiszta éjjeleken könnyedén megpillantható a Déli Hal nyugati vége alatt a Daru csillagkép egyik fényes csillaga, a γ Gruis. Maga a Daru az egész égbolt egyik legszebb konstellációja, de sajnos hazánkból csak az északi darabkája figyelhető meg, melyben szabad szemmel egyedül csak a γ Gruis látható.

2008. július 28-án, egy kissé párás hajnalon nem okozott nehézséget a Déli Hal testét kirajzoló halványabb csillagok, és a γ Gruis szabad szemmel történő megpillantása. Mivel épp kéznél volt a 80/600-as refraktorom, ezért tettem egy túrát a Daru tőlünk látható részében. A γ Gruis alatti égterület átvizsgálása csak a 8 centis lencsés távcsővel volt lehetséges. A műszer segítségével megpillanthattam a μ, σ, ρ és φ Gruis csillagokat, majd ezután visszaérkeztem a cikk elején bemutatott α Phoenicis vidékére. 8 hónap elteltével gyakorlatilag tehát kalandozásaim végéhez értem, de a jelen írásban bemutatott objektumokon kívül még természetesen további érdekes égitesteket – pl. az IC 5148 jelű planetáris ködöt és az α Sagittarii csillagot – kereshetünk a déli horizont közvetlen közelében.

Talán akadnak olyan olvasók is, akik az itt leírtak egyes részeit némi kétkedéssel fogadják. Nekik álljon itt az ismert mondás: „Aki nem hiszi, járjon utána!”

Ajánljuk...