Égi kalendárium: 2020. február

A legrövidebb hónap idén egy nappal hosszabb lesz, egy nappal tovább észlelhetünk – ha a téli időjárás is engedélyezi. Állatövi fény, ragyogó Esthajnalcsillag, üstökösök, a változócsillagok változatos világa: lesz mit észlelni!

A bolygók járása 

Merkúr: A hónap első felében jól megfigyelhető az esti ég alján. Február 10-én van legnagyobb keleti kitérésben, 18,2°-ra a Naptól. Ekkor bő másfél órával nyugszik a Nap után, ez idei első legjobb esti láthatósága. 20-a után láthatósága gyorsan romlik. 26-án alsó együttállásban van a Nappal. 29-én már kereshető napkelte előtt a délkeleti látóhatár közelében, fél órával kel a Nap előtt.
Vénusz: Fényesen ragyog az esti és kora éjszakai délnyugati égen. A hónap elején három és fél, a végén már négy órával nyugszik a Nap után. Az ekliptika látóhatárhoz viszonyított meredek állásszöge miatt kitűnő a láthatósága. Fényessége –4,1m-ról –4,3m-ra, átmérője 15,3”-ről 18,6”-re nő, fázisa 0,73-ról 0,63-ra csökken.
Mars: Előretartó mozgást végez az Ophiuchus, majd 11-étől a Sagittarius területén. Kora hajnalban kel, a hajnali délkeleti ég alján látható. Tovább fényesedik 1,4m-ról 1,1m-ra, látszó átmérője pedig 4,8”-ről 5,53”-re nő.
Jupiter: Előretartó mozgást végez a Sagittariusban. Hajnalban kel, napkelte előtt kereshető a délnyugati ég alján mint ragyogó fényű égitest. Fényessége –1,9m, átmérője 33”.
Szaturnusz: Előretartó mozgást végez a Sagittarius csillagképben. Hajnalban kel, napkelte előtt látható alacsonyan a délkeleti égen. Fényessége 0,6m, átmérője 15”.
Uránusz: Sötétedés után kereshető az Aries csillagképben, a nyugati égen. Folytatja előretartó mozgását. Késő éjszaka nyugszik.
Neptunusz: Előretartó mozgást végez az Aquarius csillagképben. A hónap elején még kereshető az esti szürkületben.

A Vénusz bolygó légkörének fizikája még ma sem ismert minden részletében a kutatók előtt. Űrszondák mérési adatai szerint a bolygó szupersűrű légköre 96,5 % szén-dioxidból, 3,5 % nitrogénből, kis rész kén-dioxidból áll, a felszínen mért nyomás a földi 92 szerese, a hőmérséklet 450 C fok feletti. A földi élet számára alkalmatlan ez a bolygó, űrszondáink is néhány órát tudtak működni, a felszínen olykor kénsavas esők hullnak. Tovább tetézi az extrém körülményeket, hogy a bolygó atmoszférájában irdatlan sebességű szelek süvítenek, a bolygó forgási sebességének olykor hatvanszorosával. Kereszty Zsolt, Győr Ennek a szuperrotációnak nevezett jelenségnek még ma sem tudjuk igazából az okát. A hatalmas sebességű felhőrendszerek esztétikus látványt nyújtó, érdekes és néha Y alakú rajzolatba csavarodnak fel, ezt azonban Földünkről szabad szemmel távcsőben csak ritka esetekben láthatjuk. Jól tanulmányozhatók viszont az emberi szem számára nem látható infravörös (IR) és különösen ultraibolya (UV) szűrőrendszerek segítségével. Sajnos az UV hátrányos tulajdonsága, hogy a távcsöveinkben alkalmazott legtöbb üvegfajta több-kevesebb mértékben elnyeli ezt a sugárzásfajtát. Legjobban a tükrös rendszerű, illetve a speciális üveganyagokat alkalmazó távcső rendszerek használhatók erre a célra. A képérzékelő kameráinknak is olyannak kell lenniük, amelyek érzékenyek az UV és IR tartományokra. Ha mindez összeáll, még nem garantált a siker, ugyanis a Vénusz belső bolygó, soha nem távolodik el a Naptól 47,8 foknál jobban, ami azt jelenti, hogy vagy az esti, vagy a hajnali szürkületben figyelhető meg viszonylag sötét hátterű égboltnál, amikor viszont a földi légkör zavaró hatása rontja a képminőséget.

Állatövi fény

Derült tavaszi estén, napnyugta után, amikor az ekliptika meredek szögben hajlik a látóhatárhoz, nyugati irányban széles, a horizonttól felfelé keskenyedő háromszög alakú területen sokkal fényesebb az égbolt, mint más irányokban. A fényháromszög csúcsa ilyenkor a Fiastyúk (Plejádok) csillaghalmazig, azaz kb. 40 fok magasságig is felnyúlik. Ez a kúp alakú, ezüstösen fénylő sugárzás az állatövi fény.
A jelenséget J. D. Cassini és N. Fatio írta le először 1683–86-ban, bár minden bizonnyal már az ókorban és a középkorban is látták. Csak akkor észlelhető, amikor a Nap éppen nincs az égen, tehát napnyugta után, illetve a keleti égen, nem sokkal a hajnali szürkület előtt. Jól észrevehető, hogy a kúp alakú fényjelenség nem minden részében egyforma erős, a látóhatárhoz (és egyben a Naphoz) közelebb eső területe fényesebb. Az is megfigyelhető, hogy amint a Nap mélyebbre száll a horizont alá, vele együtt megy lefelé az állatövi fény is. Ezek a tulajdonságai jól mutatják a jelenség és a központi csillagunk közötti szoros kapcsolatot. A halvány fénylést ugyanis a Naprendszer síkjában elhelyezkedő igen ritka bolygóközi por okozza, amely visszaveri a Nap fényét (ezt igazolja az állatövi fény színképe is, ami megegyezik a Napéval). A jelenséget tehát úgy lehet elképzelni, mintha a Napnak két oldalán egy-egy fénylő porból álló, hosszúkás szárnya lenne az ekliptika mentén. Ezt természetesen a nappali égen nem láthatjuk, csak azután pillanthatjuk meg, miután központi csillagunk elegendően mélyre süllyedt a horizont alá.

Az állatövi fény 2019. február 27-én este Bárdudvarnok mellől, Kolláth Zoltán felvételén.

Az állatövi fény megfigyelésére az egyenlítő környéki területek a legalkalmasabbak, mert ott az ekliptika horizonttal bezárt szöge az év minden napján igen nagy, gyakran megközelíti a merőlegest. Hazánkból nézve a Nap látszólagos pályája 23–71 fokos szöget zárhat be a horizonttal, tehát nem mindegy, hogy mikor próbáljuk megfigyelni a jelenséget. Az észlelésre legkedvezőbb időszak a február–március (este) és a szeptember–október (hajnal). A régiek hamis hajnalpírnak nevezték ezt a derengést. Észlelésével városi fényektől távol, tiszta, holdtalan éjszakákon érdemes próbálkozni. Az állatövi fény észlelésekor az észlelő nevén, a megfigyelés helyén és idején (UT) túl jegyezzük fel a sáv szélességét és hosszát (fokokban), a fényességét (a Tejúthoz viszonyítva), valamint a jelenség csillagképek közötti helyzetét.

Csóvás égi vándorok

Rövidülnek az éjszakák az elvileg észlelhető üstökösök száma kicsit nő. Sokszor kérdezik, hogy miért elvileg. A válasz az üstökösök természetében rejlik. Soha nem lehet tudni, hogy melyik éppen mit fog csinálni. Van, amelyiktől azt várjuk, hogy fényes, akár szabadszemes lesz, aztán közepes távcsövekkel is éppen csak látszik. Van amelyikre azt mondják, hogy nem csinál semmit, jellegtelen üstökös, aztán hirtelen kifényesedik csóvát ereszt, felbomlik stb. Éppen ez adja megfigyelésük alapját és ezért nem lehet azt mondani, hogy elég rájuk nézni hetente. Az ajánlóban szereplő pár üstökös is pont ilyen, vagy látszik, vagy nem. Utólag meg tudjuk mondani, hogy látszott volna-e ilyen, meg olyan távcsővel, de előre…. Ki kell menni az ég alá és próbálkozni. A csillagászathoz és így az üstökösök megfigyeléséhez is sok kitartás, türelem kell.

Az esti égbolton még a szürkületben érdemes felkeresni a C/2019 Y1 (ATLAS) üstököst. Mint a neve is mutatja év végén, pontosabban 2019.12.16-án fedezték fel a ma már 11,5 magnitúdó fényes vándort. A hó elején nem lesz nehéz megtalálni az alkonyati égen, mert közel tartózkodik a Nap és a Hold után a harmadik legfényesebb égi objektumhoz a Vénuszhoz az Aquarius (Vízöntő), majd a Pisces (Halak) csillagképben. A bolygóhoz legközelebb február 4-én lesz amikor a távolságuk 45 másodperc körüli. Mind a Naphoz, mind a Földhöz is közeledik, így fényessége várhatóan nőni fog, mint ahogy tette eddig is. A várakozások szerint 15 magnitúdósnak kellene lennie, de mint ahogy azt a bevezetőben említettük, üstökösök esetében semmi nem biztos. Január utolsó dekádjában már 12 magnitúdósnak becsülték, míg január utolsó napjaiban 11,5 magnitúdós fényességet mértek a csillagszerű maggal és zöldes diffúz kómával rendelkező üstökösnek. Sajnos a hónap során mindig napnyugta után 1,5-1 órával nyílik lehetőség megfigyelésére, akkor is 10-20 fok magasan.

Szinte egész éjszaka megfigyelhető a C/2018 N2 (ASASSN) üstökös, ahogy az Andromeda csillagképben lassan mozog észak felé. Mégis érdemes éjfél előtt próbálkozni megfigyelésével, mert később nagyon közel lesz az északi horizonthoz.

Sajnos már távolodik a Naptól így aktivitása valószínűleg csökkenni fog, ugyanakkor a Földhöz közeledik, így várható fényességcsökkenése nem fogja elérni a 0,5 magnitúdót. Vizuális felkereséséhez inkább nagyobb (25 cm átmérőjű tükrös vagy legalább 15 cm átmérőjű lencsés) távcső ajánlott, mivel fényessége 12,6 magnitúdó és halványodik. Fotografikusan kisebb távcső is elegendő a megörökítéséhez és így még halvány rövidke a csóvája is látszhat az üstökösnek.

C2018_N2_ASASSN 2020.01.23 19:21 – 19:29 UT, 200/800 Newton; AZ-QE6; Canon 750D; ISO 1600; 9×50 s

Éjfél után kel az Lyra (Lant) és a Hercules határán az idei év első két hetének második felfedezettje a C/2020 A2 (Iwamoto) üstökös. Sajnos már túl van perihéliumán, így távolodik a Naptól, de a Földhöz gyorsan közelít, így még jó eséllyel fel lehet keresni a hajnali égen a jelenleg 13 magnitúdó körüli diffúz kómával rendelkező vándort. A hónap során várhatóan 0,5-1 magnitúdót fog halványodni, miközben gyorsan mozogva halad a Lyra csillagképből a Draco-n (Sárkány) át a Cepheus csillagképbe. Február 10-étől már cirkumpoláris, vagyis egész éjszaka megfigyelhetővé válik. Gyors mozgása miatt azonosíthatósága viszonylag könnyű, de fotózása ennélfogva nehezebb. Tudomásunk szerint az ajánló elkészültéig hazai amatőr megfigyelés nem született róla.

Az égbolt jelenleg legfényesebb üstökösével szerencsések vagyunk, mivel egész hónapban és minden derült éjszaka megfigyelhető a C/2017 T2 (PANSTARRS), ahogy Perseus csillagképből lassan mozog a Cassiopeia csillagképbe. Napközelségét majd csak 2020.05.04-én éri el, így várható további kb. 1 magnitúdós fényesedése, ennek köszönhetően kisebb távcsövekkel már most is és hosszú időn keresztül is megfigyelhető lesz. Az üstökös csóváját vizuálisan azonban csak közepes vagy nagyobb távcsövekkel, vagy fotografikusan lehet megpillantani, megörökíteni. Az idei év egyik legfényesebb üstököse ez. Érdemes most felkeresni, mivel a következő lehetőségre csekély 560.000 évet kell várni, ha addigra nem történik vele valami a Naprendszer külső határain.

C/2017 T2 (PANSTARRS) üstökös a Perseus Ikerhalmaz (NGC 884 és 869) mellett. 2020.01.23. 19:11 UT, GPU 100/635 apokromát, Canon EOS 700D, ISO 1600, 25×300 s, Gencsapáti, Szendrői Gábor

A hónap változója: KR Aurigae

Éppen 60 éve egy addig ismeretlen tranziens objektum jelent meg a Szekeres és Ikrek csillagképek határán. Felfedezője, Malina Popova bolgár csillagász a csillagot először klasszikus nóvának vélte, majd, különleges változásai révén szinte néhány évente változott a csillag besorolása: RT Ser típusú, ún.  lassú nóvából RCB, majd kis ideig UGZ típusba is sorolták, de még fekete lyuk jelenlétét is gyanították a rendszerben furcsa viselkedése mögött.

A múlt század elejétől vizsgált Harvard-lemezek alapján Martha H. Liller és csapata visszamenőlegesen ki tudta bővíteni a KR Aur fénygörbéjét. Az immár 120 évet felölelő adatsorok alapján látható, hogy a változó a VY Scl (más néven anti-törpenóva) típus egy speciális képviselője. E csillagok jellemzően életük nagy részét folyamatos kitörés állapotában töltik, és csak ritkán halványulnak vissza nyugalmi állapotukba. A fehér törpe komponens jóval forróbb, így a két csillag közötti anyagáramlás sokkal intenzívebb, mint más törpenóva-típusok esetében.

Az AAVSO-észlelések kezdete, azaz a hetvenes évek eleje óta a KR Aur több szélsőséges időszakán haladt végig. Kezdetben, mintegy 1994-ig törpenóva-szerű változásai voltak 12 és 15m között, majd 2001-ig hosszan tartó mélyrepülésbe kezdett, melyet csak ritkán szakított meg egy-két gyors kitörés. Ezt követően, 2008. februárjáig a 13-14m-s sávban hullámzott, már-már “unalmas” változónak számított. Ekkor azonban egy, szinte a mai napig tartó szakasz következett életében, az időszak nagy részében eltűnt az amatőr változómegfigyelők szeme elől, nem ritkán 20m-ig is halványodva. A KR Aur-t legutóbb 2011-ben volt esélyünk vizuálisan észlelni, így  örömteli fejlemény, hogy a múlt év decembere óta ismét kitörésben láthatjuk, jelenleg 14m körüli. Megjósolhatatlan, hogy 2011 után ez is csak egy múló felfénylése lesz-e vagy ismét beáll egy permanens, hosszan tartó kitöréses állapotába.

100 éve mérték meg a Betelgeuze átmérőjét

A Betelgeuze (alfa Orionis) csillagképének második legfényesebb csillaga, ám a csillagászat történetében több tekintetben is e haldokló vörös óriást illeti az elsőség. 1920-ban a Wilson-hegyi 2,5 méteres távcsőre szerelt optikai interferométerrel Albert Michelson és Francis Pease első ízben mérték meg közvetlenül egy csillag, a Betelgeuze szögátmérőjét, amelynek értékére 0,044 ívmásodpercet kaptak. Ebből, távolságát ismerve kiszámíthatóvá vált a csillag valódi mérete. Jelenlegi ismereteink szerint, a HIPPARCOS műhold mérései alapján kalkulált 650 fényév távolságot alapul véve a csillag legkisebb átmérője a Napénak 550-szöröse (azaz 5,1 CSE), de néha 920-szoros napátmérőnyire is felfúvódik (8,5 CSE). Tömege „csupán” 12-17 naptömegnek felel meg, jóval hidegebb (mintegy 3600 K), ezáltal vörösebb, mint központi csillagunk. A Betelgeuze elsősorban infravörös hullámhosszon sugároz (mérete ebben a tartományban még jelentősebb, mintegy 0,054″), sugárzó energiájának csupán 13%-a szabadul fel látható fény formájában.

A csillagok közötti hatalmas távolságok csak a legritkább esetben engedik meg, hogy közvetlen képet kapjunk egy csillag felszínéről. Ilyen bravúrra elsőként a Hubble-űrtávcső volt képes. 1995-ben az űrtávcső hatalmas forró területet tárt fel a Betelgeuze felszínén, ennek hőmérséklete 2000 kelvinnel volt magasabb, mint környezetéé. Jóval élesebb képet kaphattunk azonban a csillag felszínéről a Párizsi Obszervatórium Infrared Optical Telescope Array (IOTA) háromcsatornás interferométerével. A 2009-ben készült, H-sávú felvételek a csillag teljes fotoszférájának változásait, közte több szokatlanul nagy konvekciós cella mozgását rögzítették.

Az első, közvetlen leképezéssel készült felvétel, amely egy csillag kiterjedését mutatja (természetesen nem számítva a Napot). A HST felvétele is már negyed százados. Valójában a csillag rendkívül kiterjedt légkörét látjuk az ultraibolya tartományban készült felvételen, egy hatalmas forró folttal, amely kétszer nagyobb átmérőjű, mint a Föld pályája. (hubblesite.org)

A Betelgeuze 1993-tól másfél évtizeden át fokozatosan összehúzódott, átmérője 15%-kal csökkent, mint az interferométeres mérések kezdetén. Ha az összehúzódás folytatódik, a csillag a nem túl távoli jövőben szupernóvává válik. Mindez életkorához képest (amely mindössze 8-9 millió év) rendkívül gyors csillagfejlődést mutat, így megfigyelése rendkívül fontos amatőrcsillagász feladat.

A Betelgeuze fényváltozásait az újkori csillagászok közül elsőként Sir John Frederick Herschel (1792–1871) mutatta ki 1836-ban. A szabálytalan, főként pulzációból adódó változások alapján a csillagot az SRc osztályba sorolják. A látszó fényessége általában 0m és 1m között változik, de az elmúlt 100 évben több esetben (így főként az 1980-as években) tapasztalhattunk kiugró, 0m-t is meghaladó, illetve 2m alá süllyedő szélsőértékeket is. A változások nagyon lassúak, a főként amatőr észleléseket elemezve egy 423 napos fő periódus találtak a kutatók, de kimutatható egy 2060 napos, egy 150 napos és egy 300 napos ingadozás is. Mivel a Betelgeuze színe narancsos-vörös, így vizuális, szabadszemes becsléséhez összehasonlítónak elsősorban a 0,8m-s, szintén vörös Aldebarant (α Tauri) ajánljuk. A csillag fényesebb állapotában jól használható összehasonlítóként a Procyon (α Canis Minoris) és a Rigel (β Orionis), míg minimumban a Bellatrix (γ Ori) és a ψ Geminorum, de esetükben figyelembe kell venni a Purkinje-effektust, így a fényességbecslés során a csillagok csak rövid ideig szemlélendők.

Az alfa Ori (Betelgeuze) észlelőtérképe. (VCSSZ)
Rákattinttva PDF-ben nyílik meg.

Szökőnap

Amikor fellapozzuk az új esztendő naptárát, általában csak a „tartalmával” foglalkoztunk:azt keressük, hogy hogyan helyezkednek el, és a hét mely napjaira esnek a legfontosabb ünnepek, mennyi lesz az ünnep- és munkaszüneti napok száma. A naptárkészítés körül évszázadok óta fennálló gondokkal nem sokat törődünk. Ezeket összefoglaló nevükön naptárproblémának vagy naptárkérdésnek nevezzük.

Két csoportba soroljuk őket: egy részük a polgári naptárak szerkezeti, főként belső aránytalanságainak a kérdésével, más részük a naptárprobléma csillagászati természetű lényegével foglalkozik. A tropikus év (vagyis a Nap tavaszponttól tavaszpontig tartó évi útjának időtartama) nem egész számú többszöröse az ezen út megtételéhez szükséges napok számának, ezért a csillagászati és a naptári év hossza nem esik egybe. A csillagászati év ugyanis 5 óra 48 perc 46,08 másodperccel hosszabb a kereken 365∙24 órával (= 8760) számolt naptári esztendőnél,ezért naptári évünket, hogy pontosan megfeleljen a tropikus évhossznak, rendre ki kell ezzel az értékkel egészíteni. Természetesen ezt a kiegészítést nem lehet évente elvégezni, mert a 0,2422 tízezred napot (ennyi a különbség napban kifejezett értéke) nem csatolhatjuk évente a december 31-i éjfél utáni pillanathoz. Meg kell várni, amíg egy teljes napra növekszik az érték. De ilyen értéket sem találunk, mivel a 0,2422 tízezred többszörösei sem adnak pontosan 24 órát. Egyedül a négyes szorzó jöhet számításba, de az 5 óra 48 perc 46,08 másodperc négyszerese 23 óra 15 perc 4 másodperc. Évi 11 perc 14 másodperccel, négyévi 44 perc 56 másodperccel kevesebb annál a 6, illetve 24 óránál, amit a szökőnappal évente, illetve négyévente a naptárunkhoz adunk. A szökőnapok beiktatásával 11 perc 14 másodperccel akaratlanul is meghosszabbítjuk a naptári éveinket, így miközben a tropikus évnél rövidebb naptári évünket a hitünk szerint a kellő mértékűre növeljük, ezzel az értékkel meg is nyújtjuk. Ez a hihetetlenül kicsiny eltérés alattomosan növekszik, és egy 400 éves ciklus alatt úgy vesszük figyelembe, hogy a százzal osztható évek csak akkor szökőévek, ha négyszázzal is oszthatók (így volt pl. 2000 szökőév, 1900 pedig csak 365 napos év).

Melyik a szökőnap?

Február 24-e az a nap, amelyet a liturgikus naptárak, így A Magyar Naptárral Kiegészített Római Naptár szerint is szökőévben „kétszer kell mondani” – azaz írni, és amelyrõl a régi, a II. Vatikáni Zsinat előtti liturgikus naptárban Mátyás napját február 25-re tették („Mátyás ugrása”). Igaz ugyan, hogy a mai liturgikus naptárban már nincs ilyen, négyévenként megismétlődő eseti áttétel (translatio), a szökőnap tekintetében nincs változás, az továbbra is február 24., de már a Mátyás-nappal együtt, ezért az egyszerűbb egyházi naptárakban nem is jelzik. Talán éppen az a baj, hogy a zsinat itt egy „meggondolatlan” lépést tett: a „Mátyás ugrása” elhagyása azt a látszatot kelti, hogy a szökőnapnak nincs igazi jelentősége. Ha ugyanarra a napra esik a Mátyás-nap, úgy talán nem is ez szökőnap, hanem a közönséges évekhez képest egy nappal meghosszabbított február utolsó napja. Így kerülhet még az egyházi kiadású kalendáriumokba is szökőnapként február 29. A tévedés oka éppen ez a felfogás. A február szökőhónap jellege ugyanis nem egy toldaléknap egyszerű hozzáadását jelenti, nem így hosszabbodik meg a hónap, hanem a 24. nap megduplázásával, amivel a hónap következő napjai eggyel előre lépnek a hetinapok sorában. Ennek pedig a régi római naptárra visszavezethető naptártörténeti okai vannak, amelyet a zsinat előtti egyházi gyakorlattal együtt mi is örököltünk.


A szökőnap hibásan, február 29-én szerepel ebben a 2008-as naptárban 

 
A pontosan feltüntetett szökőnap egy másik naptárban (február 24.) 

A szökőév latin neve, az anno bissextili, mensis bissextili szó szerint a kétszer hat(odik) nap éve, illetve hónapja. A régi római és az egyházi naptárban használt elnevezés, a „bis dicitur Sexto Kalendas” („Sexto Kalendas kétszer mondatik”) kifejezésbõl ered. A régi római naptárban ugyanis a szökőnapot a március első napját a Kalendae-t (Kalendis) megelőző hatodik nap (a mi február 24-énk) kétszer „mondásával”, illetve írásával iktatták a naptárba, úgy, hogy február 24. után ismét február 24-et írtak, vagyis szükségszerűen kihagyták a március elseje (kalendae) előtti V. napot, a mi fogalmaink szerinti február 25-ét. Így lett a szökőévi február hónap 29 napos; nem egy toldaléknap egyszerű hozzáadásával tehát. Ennek megfelelően, ha egészen pontosan kívánunk fogalmazni, a római naptár szökőnapja valójában nem február 24-e, hanem a mi fogalmaink szerinti február 25-e, amit a rómaiak a fent írtak okán „második” február 24-nek tekintettek. Olyan volt ez a számukra, mint a mi kétnapos ünnepeinkben a második nap, amely az ünnepet illetően az elsőhöz tartozik (húsvéthétfő, pünkösdhétfő, karácsony második napja). Tulajdonképpen ezt a két napot egyetlen napnak tekintették, mint ahogy mi a kétnapos ünnepeket lényegében egy ünnepnek tekintjük.

A zavart a római gondolkodás különös logikája okozza: a napokat nem a hó elejétől előre, hanem a következő hónap első napjától visszafelé számolták! Mi azt mondjuk pl., hogy 24 nap telt el a februárból, ők azt mondták, hogy a március elseje előtti hatodik nap van, vagyis még 6 nap van hátra március elsejéig. Mi visszafelé nézünk a hónapon belül, azt számoljuk, ami elmúlt, ők előre, a következő hónap felé tekintettek, azt számolták, hogy hány napnak kell eltelnie még a következő hónap első napjáig (a hónap elején pedig a Nonis-ig (a hó 9. napja) és az Idibus-ig (a hónap 15. napja). Amikor a római naptárról beszélünk, ne feledjük, hogy a rómaiak nem csak a nullát, de a mi fogalmaink szerinti február 24-ét és 25-ét sem ismerték, ezért a római naptár rejtelmeivel ismerkedve teljesen el kell(ene) felejtenünk a napok számlálásának mai, a Gergely-naptár szerinti gyakorlatát. Sajnos nem feledünk, és a saját fogalmaink szerint írjuk le az ő gyakorlatukat is. Tovább nehezíti a pontos megértést az a tény is, hogy a hazai irodalomban (pl. a latin szótárak mellékleteként) közölt római naptártáblázatok nincsenek megfelelően kibontva.

Ajánljuk...