Eltűnt a Szaturnusz Gyűrűje
{mosimage}
A rálátás változása 1996 és 2000 között (NASA, STScI/AURA)
A Jupiter után következő második óriásbolygónk paraméterei is elképesztőek: Naptól mért legnagyobb távolsága, 1,429,400,000 km és e lapult gázgömb 120,536 km-es egyenlítői átmérőjével szemben, a sarki átmérő, 108,728 km (ez a különbség, a planéta 10 óra, 14 perces tengelyforgási idejének a következménye. A Szaturnusz gyűrűit először Galilei figyelte meg 1610-ben (csaknem 400 éve), ám kezdetleges optikával rendelkező, kis távcsöveivel még nem tudta pontosan azonosítani a bolygó szerkezetét. A Szaturnusz gyűrűjét három, egymáshoz nagyon közel keringő bolygóból álló rendszernek vélte, melyek közül a középső mintegy háromszor akkora, mint a két szélső égitest. Galilei pár évvel később ismét észlelte ezt a bolygót, amikor Földünk éppen áthaladt a gyűrűk síkján és akkor nem látta a két "kísérő" égitestet. Galilei elkeseredésében akkor egy ősi mítoszt idézett: "Vajon a Szaturnusz lenyelhette gyermekeit?" Kereken negyven év múlva már jobb minőségű távcsövek készültek és 1655-ben egy holland csillagász, C. Huygens pontosan leírta a gyűrűk szerkezetét: „A gyűrűk különálló részecskékből épülnek fel, amelyek mind önállóan keringenek a bolygó körül a Kepler törvényeknek megfelelően, ezért a gyűrűrendszer külső része a leglassabban, míg a belső része a leggyorsabban mozog.” Huygens ugyanekkor fedezte fel a bolygó legnagyobb holdját, ami a mitológiából a Titán nevet kapta.
2009 tavaszán amatőr távcsövekkel is megcsodálhattuk a gyűrűs bolygót, ám májustól már egyre vékonyabb lett gyűrűje, ami a nyár végére már úgy tűnt, mintha korongját tűvel szúrták volna át. A hetek egyre múltak, mialatt a gyűrű hosszú időre eltűnt a szemünk elől és szept. 04-én 15:45-kor pontosan az élével fordult felénk. Az éléről látszó, 30-100 méter vastagságú gyűrű, a nagy földi teleszkópok számára is láthatatlanná vált és csak az űrtávcsővel és űrszondákkal volt elérhető. (A Szaturnuszt először 1977-ben a Voyager-1 és Voyager-2. örökítette meg, majd 1979-ben a Pioner 11, és végül 2005-ben a Cassini űrszonda Szaturnusz körüli pályára állt és a magán hordozott Huygens leszállóegységet a Titánra bocsátotta). Az éléről látható gyűrű fontos a csillagászok számára, mivel ilyenkor van esély (a fényes bolygókorong kitakarásával) az elhalványodó külső gyűrűkben rejtőzködő kisebb holdak felfedezésére, melyek máskor elvesznek a ragyogó fényű gyűrűkben. A jelenség a Szaturnusz és Földünk égi helyzetében rejlik. A gyűrűsbolygó egyenlítője – gyűrűvel együtt – kereken 27 fokkal dől saját pályasíkjához képest, ami a Föld pályasíkjával (Ekliptika) 2,49 fokot zár be. Amikor a gyűrűsbolygó pályasíkja közel jár az Ekliptikához, akkor Földről nézve pont éléről látható a gyűrű. Ez a különös helyzet, a Szaturnusz 29,46 földi évig tartó keringése során két alkalommal, 15,75 és 13,75 évenként következik be, és e két időpont között egy-egy gyűrűátfordulásnak lehetünk tanúi. A gyűrűátfordulások során egyre fokozódó, majd csökkenő rálátással szemlélhetjük a Szaturnusz és gyűrűjének hol az északi, hol pedig a déli területét. 2010-re már kissé nő a gyűrűre való rálátás, amely 2016-ban éri el maximumát és Földünkkel 2025-ben haladunk át ismét a gyűrűk síkján.
Romhányi Attila
A rálátás változása 1996 és 2000 között (NASA, STScI/AURA)
2009 tavaszán amatőr távcsövekkel is megcsodálhattuk a gyűrűs bolygót, ám májustól már egyre vékonyabb lett gyűrűje, ami a nyár végére már úgy tűnt, mintha korongját tűvel szúrták volna át. A hetek egyre múltak, mialatt a gyűrű hosszú időre eltűnt a szemünk elől és szept. 04-én 15:45-kor pontosan az élével fordult felénk. Az éléről látszó, 30-100 méter vastagságú gyűrű, a nagy földi teleszkópok számára is láthatatlanná vált és csak az űrtávcsővel és űrszondákkal volt elérhető. (A Szaturnuszt először 1977-ben a Voyager-1 és Voyager-2. örökítette meg, majd 1979-ben a Pioner 11, és végül 2005-ben a Cassini űrszonda Szaturnusz körüli pályára állt és a magán hordozott Huygens leszállóegységet a Titánra bocsátotta). Az éléről látható gyűrű fontos a csillagászok számára, mivel ilyenkor van esély (a fényes bolygókorong kitakarásával) az elhalványodó külső gyűrűkben rejtőzködő kisebb holdak felfedezésére, melyek máskor elvesznek a ragyogó fényű gyűrűkben. A jelenség a Szaturnusz és Földünk égi helyzetében rejlik. A gyűrűsbolygó egyenlítője – gyűrűvel együtt – kereken 27 fokkal dől saját pályasíkjához képest, ami a Föld pályasíkjával (Ekliptika) 2,49 fokot zár be. Amikor a gyűrűsbolygó pályasíkja közel jár az Ekliptikához, akkor Földről nézve pont éléről látható a gyűrű. Ez a különös helyzet, a Szaturnusz 29,46 földi évig tartó keringése során két alkalommal, 15,75 és 13,75 évenként következik be, és e két időpont között egy-egy gyűrűátfordulásnak lehetünk tanúi. A gyűrűátfordulások során egyre fokozódó, majd csökkenő rálátással szemlélhetjük a Szaturnusz és gyűrűjének hol az északi, hol pedig a déli területét. 2010-re már kissé nő a gyűrűre való rálátás, amely 2016-ban éri el maximumát és Földünkkel 2025-ben haladunk át ismét a gyűrűk síkján.
