Égi kalendárium: 2020. július

Itt a nyár, a vakáció, a tejutas éjszakák időszaka! Szembenállásban a Jupiter és a Szaturnusz, izgalmas mélyég-objektumok a Nyilas csillagképben. Vajon lesz-e szabadszemes üstökös a júliusi égbolton?

A bolygók járása

Merkúr: A hónap elején a Nap közelsége miatt nem figyelhető meg. 10-én már kereshető napkelte előtt az északkeleti látóhatár közelében, fél órával kel a Nap előtt. Láthatósága gyorsan javul, 22-én van legnagyobb nyugati kitérésben, 20,1°-ra a Naptól. Ekkor másfél órával kel korábban, mint a Nap. Ez idei egyik legjobb hajnali láthatósága, amely a hónap végéig kitart.

Vénusz: A hajnali ég ragyogó fehér fényű égiteste, a keleti látóhatár felett látható. A hónap elején közel két, a végén több mint három órával kel a Nap előtt. Fényessége -4,7magnitúdóról -4,6-magnitúdóra változik, fázisa 0,19-ről 0,42-re nő, átmérője 43,8˝-ről 27,6˝-re csökken.

Mars: Előretartó mozgást végez a Halak, 8-tól a Cet, majd 27-től ismét a Halak csillagképben. Éjfél előtt kel, az éjszaka második felében látható a déli égen. Egyre fényesebbnek látszik, ami a vörös színével együtt megkönnyíti a megtalálását. Fényessége -0,5 magnitúdóról -1,1 magnitúdóra, látszó átmérője 11,5˝-ről 14,5˝-re nő.

Jupiter: Hátráló mozgást végez a Nyilas csillagképben. 14-én szembenállásban van a Nappal, egész éjszaka látszik fényesen a déli égen. Fényessége -2,8 magnitúdó, átmérője 47,6˝.

Szaturnusz: Hátráló mozgást végez a Bak, 3-ától pedig a Nyilas csillagképben. Egész éjszaka megfigyelhető. 20-án van szembenállásban a Nappal. Fényessége 0,2 magnitúdóról 0,1 magnitúdóra nő az oppozíció idejére, átmérője 18,4˝-ről 18,5˝-re nő.

Uránusz: Éjfél körül kel, az éjszaka második felében látható. Előretartó mozgása a Kos csillagképben egyre lassul.

Neptunusz: A késő esti órákban kel. Az éjszaka nagy részében látható, hátráló mozgást végez a Vízöntő csillagképben.

Július 5-én az esti égen a “majdnem telehold”, a Jupiter és a Szaturnusz együttállását figyelhetjük meg. (Stellarium).  A Hold ekkor kb. fél nappal telehold után lesz.

Jupiter, Szaturnusz

Egész nyáron közel látható egymáshoz a Naprendszer két legnagyobb bolygója, szembenállásba is csak néhány nap különbséggel kerülnek (a Jupiter július 14-én, a Szaturnusz július 20-án). Szabad szemmel is feltűnő a két fényes égitest, távcsővel pedig megvizsgálhatjuk felhőzetüket, bolygórendszerüket, a Szaturnusz esetében pedig a csodás gyűrűket. A részletesebb megfigyeléseket sajnos zavarja az a tény, hogy mindkét bolygó még deleléskor is alacsony helyzetben látható, ezért a földi légkör zavaró hatása fokozottan érvényesül. Ne csüggedjünk azonban, érdemes vissza-visszatérni távcsövünkkel, kivárni a nyugodtabb időszakokat. A korszerű bolygókamerák és képfeldolgozó módszerek pedig csodákra képesek, amint azt Kereszty Zsolt alábbi felvételein láthatjuk.

Csóvás égi vándorok

Júliusban nagy a meleg, rövidek az éjszakák (bár már hosszabbodnak) és legalább 25 üstökös felkeresésére nyílik lehetősége annak, aki vállalkozik a feladatra. Mindig van azonban egy „de”, és ez most sincs másként. A sok kométa ellenére mindössze egy akad, amit vizuálisan kis távcsővel meg lehet figyelni. A többi mind gyakorlatot és legalább közepes, de inkább nagyobb távcsövet (30 cm feletti átmérő) igényel, vagy közepes távcsővel fotografikusan vehető célba. Az egyetlen kivétel a már régóta ajánlónkban szereplő és a napközelségén két hónapja túl levő vándor a C/2017 T2 (PANSTARRS), továbbá kérdéses, miként alakul a C/2020 F3 (NEOWISE)-üstökös láthatósága – de erre még visszatérünk.

Megfigyeléséhez északnyugat felé kell fordulni és a Vadászebek (Canes Venatici) csillagképben kell keresni az üstököst. A hónap folyamán szépen lassan halad déli irányba a Bereniké Haja (Coma Berenices) csillagkép közepéig. Fényessége a jelenlegi 9,1 magnitúdó értékről várhatóan majdnem 1 magnitúdót fog csökkenni, mivel mind a Naptól, mind a Földtől távolodik. Megfigyelésével ennek ellenére érdemes foglalkozni, mert klasszikus üstökös formája van, ráadásul a csóva szinte csigavonal szerűen csavarodni látszik. Égi útja során jelentősebb mélyég-objektum közelében nem halad el, így könnyen azonosítható.

Az üstököst érdemes rendszeresen felkeresni annak érdekében, hogy a kinézetében bekövetkező változásokat nyomon tudjuk követni. Ezt a változást illusztrálják az alábbi képek időrendben visszafelé haladva. Még több képért pedig érdemes ellátogatni az Magyar Csillagászati Egyesület észleléseket nyilvántartó oldalára (https://eszlelesek.mcse.hu), ahol regisztráció nélkül mindenki kedvére böngészheti az üstökösökről és az egyéb égitestekről, csillagászat jelenségekről készült megfigyeléseket.

C/2017 T2 (PANSTARRS) üstökös. 2020.06.24 21:24 (UT), 200/800 Newton, Canon EOS 750D, ISO 1600, 9 x 50 s, Bosta-Szalánta között. Nagy Mélykuti Ákos

C/2017 T2 (PANSTARRS) üstökös. 2020.02.21 19:07 (UT) 200/800 Newton, Canon EOS 1300D, ISO 3200, 15 x 60 s, Tápióbicske, Majzik Lionel

C/2017 T2 (PANSTARRS) üstökös. 2019.11.18 21:00 (UT). 150/750 Newton; ASI 174MM; 27 x 120 s; Csongrád, Sebestyén Attila.

C/2017 T2 (PANSTARRS) üstökös. 2019.09.04 00:31 (UT). 200/800 Newton, Canon EOS 750D, ISO 1600, 9 x 50 s, Bosta-Szalánta között, Nagy Mélykuti Ákos

Lesz-e szabadszemes üstökösünk júliusban? 

A C/2020 F3 (NEOWISE)-üstököst a NASA által üzemeltetett WISE (Wide-Field Infrared Survey Explorer) infravörös égboltfelmérő űrtávcsövének meghosszabbított programja, a NEOWISE (Near-Earth Object WISE) keretében fedeztek fel 2020. március 27-én. A felfedezésekor az üstökös még a déli égbolton, a Puppis (Hajófara) csillagképben kúszott a csillagok előterében, de később átjött az északi égre, és napközelsége környékén már az északi félteke megfigyelői számára lesz elérhető.

A C/2020 F3 NEOWISE-üstökös június 27-én, a SOHO napkutató szonda koronagráfjának felvételén. Az égitest a kép jobb szélén látható.

Jelenleg az üstökös a Nap közelsége miatt nem figyelhető meg (július 3-án kerül perihéliumba), várhatóan július közepétől tűnik fel egünkön, a Lynx (Hiúz) csillagképben, majd tovább vándorol az Ursa Maior (Nagy Medve) csillagkép területén. Az üstökös észlelhetőségéről akkor tudunk majd pontosabb információkkal szolgálni, amikor ténylegesen feltűnik égboltunkon. Reméljük, eléri a szabadszemes láthatóságot, azonban minden bizonnyal nem számíthatunk olyan látványosságra, amilyen a Hale-Bopp-üstökös volt 1997-ben.

Frissítés: A NEOWISE-üstökös láthatósága.

A C/2020 F3 NEOWISE-üstökös égi útja. (AstroArts)

A Tejút a Sagittarius vidékén

Nyáron a déli horizont igazi kincsesbányája a Sagittarius (Nyilas) csillagkép, mely az íjat és nyilat feltaláló kentaurnak állít emléket. A konstellációt alkotó 2–3m-s csillagok egy része (ε, ζ, τ, σ, φ, δ, λ, γ Sgr) a Nyilas központi aszterizmusát, a jellegzetes alakú Teáskannát rajzolja az égboltra. Szabad szemmel, jó égen, jó déli horizontnál ettől az alakzattól északnyugat felé a Tejút nagy rögökből álló fényes csapása húzódik, benne számos csillaghalmazzal, gázköddel és sötét porfelhővel. Ha képet akarunk kapni a terület lenyűgöző gazdagságáról, binokulárunkat (legjobb egy 15×70-est használni) fordítsuk a λ Sgr-vel majdnem egy vonalban lévő fényes csomó irányába. Meglepetten fogjuk tapasztalni, hogy a csomó nem más, mint egy ragyogó, fél fokos gázfelhő, az M8, mely 4–5 magnitúdós fényességének és fél foknál nagyobb méretének köszönhetően kitűnően látszik puszta szemmel is, falusi égen semmi gondot nem okoz megpillantása. Műszerünk 4–5 fokos látómezejében további ködök, tejútfoltok és gömbhalmazok észlelhetőek, szinte már zavarba ejtő gazdagságban, s még a tapasztalt amatőrcsillagásznak is nehéz kiigazodnia közöttük.

Az M8-tól délre láthatjuk a fényes, nagy kiterjedésű Nagy Sagittarius Csillagfelhőt, amely nem más, mint egy szelet galaxisunk központi dudorjából. Legalább is a legtávolabbi, 25–30 ezer fényévre levő része, ugyanis ebben az irányban több „rétegben” látjuk csillagvárosunk szerkezetét.

Észak felé az M20 fél fokos csomója ötlik szemünkbe, mely kis távcsövekben (6–8 cm), közepes nagyítással érdekes metamorfózison megy át. Felszínén három sötét, kontrasztos porsáv bontakozik ki, melyek a ködöt három darabra osztják. Nevét is innen kapta, ez a Trifid-köd. Nem messze tőle, egy csillag-ötszög csúcsán kisméretű, fényes csillagfürtbe botlik szemünk, a nyílthalmaz csillagai egy fényes tagot ölelnek körül – ez az M21.

A mélyég-objektumok újabb lenyűgöző tömörülése a l Sgr közelében található, ahol a hatalmas M22 uralja műszerünk látómezejét. Ez az 5 magnitúdós gömbhalmaz szabad szemmel is látható, de hazánkból az extinkció fényének jelentős részét elnyeli, ezért csak igen kiváló égen szabadszemes. 5 cm-es refraktorokkal már látható vattaszerű szerkezete és az a két, „V” alakú pókláb, amely a halmaz alakját jellegzetessé teszi; egy 15 cm-es távcső már szépen csillagaira bontja egész felületén. Jó tudni, hogy az M22 talán a negyedik vagy ötödik legfényesebb gömbhalmaz az egész égbolton, a mi egünkön pedig a legfényesebb. A l Sgr-től szűk 1 fokkal ÉNy-ra fénylik az M28 kicsiny (4–5’) foltja, amely katalógusbeli fényességéhez képest (6,8m) kissé halványnak tűnik. A halmaz ugyanis valójában 14’ kiterjedésű, de vizuálisan csak harmad ekkora magját tudjuk észlelni, bontását 10–15 cm-es átmérőtől remélhetjük.

A Sagittarius vidéke Benei Balázs felvételén. A fotó 2019. június 28-án készült a Zselicből, Ropolyból, Star Adventurer mechanika segítségével (Canon 500D, Canon EF 50mm f/1,8 STM f/3,5 ISO 3200, 30 s, 2×20 db expozíció). Az M16 emissziós köd a Serpens, az M7 nyílthalmaz pedig a Scorpius területén látható.

Térjünk most vissza a Tejút fősíkjához, a Nyilas csillagkép északi határához! Nyári estéken az M24 jelzésű, de sokszor csak Kis Sagittarius Csillagfelhőnek nevezett tejútfolt. A bő másfél fokos asszociáció kis nagyítású távcsövekben, elsősorban binokulárokban nyújt varázslatos látványt.

A Sagittarius északi részén, a Serpens határán elhelyezkedő M17 talán a nyári ég legszebb emissziós köde, hiszen felületi fényessége jelentős, és érdekes alakja is észlelésre csábít. Omega- vagy Hattyú-ködnek szokták hívni, ugyanis egy vízen úszó hattyúra, „kipipáló jelre”, esetleg kettes számjegyre, mások szerint a görög Ω betűre hasonlít. Talán a vízen úszó hattyú tűnik jobb elnevezésnek. Ezt a szokatlan formát a köd belsejébe hatoló sötét porsáv okozza, mely a legfényesebb terület jelentős részét eltakarja, csakúgy, mint az M42 esetében a Halszáj néven ismert alakzat. Binokulárral is egészen egyértelmű az alakja, bár ekkor fénye még egybeolvad a mellette található szétszórt nyílthalmazzal, amely az NGC 6618 számot viseli (a ködöt és a halmazt sokszor összekeverik). A két objektum fizikai kapcsolatban áll egymással. Távcsövünkben, legyen bár az egy egyszerű 5–7 cm-es refraktor, az M17 lenyűgöző látványt fog nyújtani közepes (30–60x) nagyításokkal. Magas felületi fényessége miatt még városi égbolton is észlelhető, de célszerű kimenekülni a fények alól (egy ködszűrő nagyon sokat segít a városi észlelők dolgán). Alakja, felületének szabálytalanságai remekül tanulmányozhatóak lesznek. A köd 20 cm-nél nagyobb távcsövekben hozza legjobb formáját, ekkor a porsáv igen kontrasztosan rajzolódik ki.

Nem sokkal délebbre az M18-at, ezt a laza szerkezetű, kevés tagot számláló, de fényes, és kis távcsövekben igen megnyerő nyílthalmazt találjuk. Sokkal gazdagabb viszont az M24-től nyugat felé 4,5 fokra sziporkázó M23, amely nem más, mint száznál is több csillag laza, fényes felhője. Az 5,5 magnitúdós, 25’-es csillagcsoport a nyári ég különleges csemegéje, szinte egyforma fényes csillagai szép láncokba rendeződnek, és közöttük sok a kettős. Nem látunk sűrűsödést vagy magot, ellenkezőleg: a felületét nagyobb csillagmentes övezetek tagolják. A 10 cm-es távcsövekkel maradéktalanul bontható halmazt lerajzolni szinte lehetetlen feladat. Az M24 átellenes, keleti oldalán, kissé közelebb (3,8 fokra) ragyog az M25 4,5 magnitúdós, bő fél fokos csillagraja: a lazább, de tömör magot mutató fiatal nyílthalmaz szabad szemmel is kitűnően megfigyelhető.

Ritka vendég a hajnali égen: a PQ Andromedae

1988. május 21-én David McAdam (Telford, UK) egy viszonylag fényes, 11 magnitúdós nóvaszerű objektumot fedezett fel az Androméda csillagképben. A feltételezett nóva spektruma az első megfigyelések után elveszett, ezért további vizsgálatára nem nyílt lehetőség. 1990-ben azonban G. A. Richter korábbi kitörések nyomaira bukkant 1938-ban és 1967-ben készített archív fotólemezeken, így bebizonyosodott, hogy a csillag WZ Sge típusú törpenóva. Ezek a változók ritkán, de nagy amplitúdójú (6-8 magnitúdós) kitöréseket mutatnak. Maximumuk után sok esetben kisebb utókitörések jelentkezhetnek, amint a típus egy tipikus képviselője, az EG Cancri 1996-os fénygörbéjén is láthatjuk:

32 évvel a PQ Andromedae felfedezése után, 2020. május 28-án egy japán amatőr, Kenji Hirosawa a csillag újabb kitörését detektálta 20 cm-es távcsövével, 10,48 cG fényességnél. A hajnali láthatósága ellenére jól észlelt kitörés során a csillag június 21-éig egyenletesen halványodott, mintegy 13 mg-ig, majd fényessége hirtelen zuhanásba kezdett. 25-ére már 16 magnitúdó alá került, ezt követően azonban két gyors utókitörést produkált, a 13 mg-t is megközelítve. A következő hetekben akár több visszafénylése történhet, így mind vizuálisan, mind fotografikusan érdemes folyamatosan nyomon követni, hiszen a csillag következő kitöréssorozata akár évtizedek múlva várható.

Bgb, Kaposvári Z., Mzs, Nma, Snt