Ismét Bajkonurban
Az első orvosi vizsgálatok idején már egészen besötétedett. Valerij Kubaszov és Farkas Bertalan előbb helikopterre szálltak, majd repülőgépen folytatva útjukat megérkeztek Bajkonurba, ahonnan nyolc nappal azelőtt elindultak. Az űrrepülés utáni első földi éjszaka az űrhajósok lakókomplexumában meglehetősen rövidnek bizonyult az űrpáros számára, hiszen másnap délelőtt már a szovjet és magyar sajtó képviselőinek rendelkezésére kellett állniuk.
Általános felkészülés Csillagvárosban
A mindent eldöntő, utolsó vizsgálatok után Farkas Bertalan és Magyari Béla hazautaztak egy rövid szabadságra, és csomagjaikat összepakolva, izgatottan várták a “behívójukat”. E helyett azonban a propagandagépezet “indult be”, televíziósok, filmesek érkeztek hozzájuk, hogy az utolsó, itthon töltött pillanataikat megörökítsék. Ezekről a feledhetetlen eseményekről csak szűk körben tudhattak, és mivel még az első magyar űrhajós személye sem volt kiválasztva, a riportokat “egyenlő” arányban készítették el.
Általános helyzet a ’70-es évek közepén
Júliusban lesz harminc esztendeje annak, hogy az amerikai Apollo és a szovjet Szojuz űrhajók összekapcsolásával csúcspontjához érkezett a világ első, nemzetközi űrkísérlete. Az akkori, kettéosztott világ egymásnak feszülő izmai kissé elernyedtek idelent a Földön, a két vezető politikai világhatalom az enyhülés útjára lépett. A hidegháború befejezéseként, űrhajósai révén a kozmoszban is kezet fogott a Szovjetunió és az Egyesült Államok.
Az alábbiakban összegyűjtöttük az űrmúzeummal kapcsolatos legfontosabb információkat.
Negyedszázada annak, hogy hazánk, mint az Interkozmosz program aktív résztvevője, hetedikként beléphetett a világ űrhajózó országainak sorába. A mindent elárasztó siker propaganda jótékonyan elfedte azokat az eseményeket, amelyekről annak idején nem lehetett nyíltan beszélni. Ma, az évforduló kapcsán fellebbenhet a fátyol a kevésbé ismert, de az első szovjet-magyar űrrepüléshez elválaszthatatlanul hozzátartozó néhány eseményről.
A Columbia február 1-jei tragédiája után nyomban megkezdődött a lehetséges okok feltárása. Első lépésként megalakultak a roncsokat, törmelékeket, megmaradt nagyobb darabokat felkutató csoportok, párhuzamosan a szakemberekből álló bizottsággal. A Columbia 16 napos útjának végén a leszállás fázisában következett be a tragédia. A 11 ezer kilométeres leszállópálya a Csendes-óceán felett kezdődött, hogy a Kennedy Space Center 33-as számú betoncsíkján érjen véget.
2003. augusztus 26-án a CAIB (Columbia Accident Investigation Board, a Columbia Balesetét Vizsgáló Bizottság) közzétette 248 oldalas, összefoglaló jelentését. Az anyag nem tartalmaz különösebb meglepetést: a katasztrófát okozó események kiindulópontját a start során, az emelkedés közben bekövetkezett incidensben lehet keresni, bár 100%-os bizonyítékot a bizottság sem tudott felmutatni. A legerősebb érvet a “szárnybelövési” tesztek szolgáltatták, amelyek eredménye még az avatott szakembereket is meglepte.
– Jó reggelt, itt a Columbia Emlékhely! Hát bizony könnyű volt Armstrongnak annak idején megtennie azt a bizonyos kis lépést, próbálná csak most itt meg a Marson…
A mind hétköznapibbá váló űrrepülések
közepette büszkén hirdettük a kozmosz meghódítását, az alattomos gondolatot,
hogy megannyi sikeres start után egy tragédia is bekövetkezhet, gyorsan
kitöröltük fejünkből. Pedig, ahogy Jurij Gagarin mondta: "az ember
semmit sem kap ingyen. Egyetlen győzelme a természet fölött sem volt
még vértelen." A halál tehát újra és újra eljött áldozataiért, az
új tragédiák pedig felidézték a korábbiakat. Most, a XXI. század elején
emlékezzünk azokra, akik életüket áldozták, hogy eljussanak a csillagokba,
és azokra is, akiknek ez örökre elérhetetlen maradt.
" A világűrben a Földre való visszatérés reményével élsz, a Földön pedig
az a remény éltet, hogy újra repülhetsz."
Szvetlana Szavickaja
A II. világháború vége felé a németek által "csodafegyverként" számon
tartott V-1-es robotrepülőgépek és V-2-es rakéták már nem tudták megfordítani
a háború menetét, de kétségtelen tény, hogy a német rakéta minden mai,
katonai rakéta ősének tekinthető. Nem csoda, hogy az 1940-es évek végén,
az 1950-es évek elején mind Keleten, mind Nyugaton nagy erőkkel folyt
annak vizsgálata, hogy lehetséges-e egy hangsebességnél gyorsabb, az
addigiaknál magasabban repülő szerkezetek megalkotása, amelyek ugyan
szolid terheléssel, de nagy távolságra képesek repülni.
Gyönyörű, glóriához hasonlatos, színes fénygyűrű lehetséges jelenlétét mutatták ki a kutatók egy exobolygó légkörében. A fénygyűrű színes, koncentrikus fénykörökből álló légköri alakzat, ami csak különleges feltételek egyidejű teljesülésekor jöhet létre. Ezt a rendkívüli, ritkán látható gyűrűt a WASP-67b nevű, a Földtől 637 fényévnyi távolságban keringő, pokolian forró gázóriás atmoszférájában sikerült kimutatni az Európai Űrügynökség (European
A tejútrendszerbeli csillagok mozgásának pontos meghatározására szakosodott Gaia-űrtávcső nemrég talált egy különlegesen nagy csillagtömegű fekete lyukat, amely ráadásul Földünk közelében rejtőzik. A csillagtömegű fekete lyukak a legnagyobb kezdeti tömegű csillagok magjának összeomlásakor jönnek létre, így tehát nem összekeverendők a galaxisok középpontjában található, ezeknél jóval nagyobb szupernagy tömegű fekete lyukakkal. Utóbbi típusú fekete lyukak nagy tömegű
A HD 148937 jelű rendszer a Földtől körülbelül 3800 fényévnyire található, a Szögmérő (Norma) csillagkép irányában. Két, a Napnál sokkal nagyobb tömegű csillagból áll, és egy gyönyörű köd, azaz gáz- és porfelhő veszi körül. „Nagy tömegű kettőscsillagot körülvevő köd ritkaságszámba megy, és igazából olyan érzést keltett bennünk, hogy valami különleges dolognak kellett történnie ebben a
Kutatók egy csoportja különleges részecskét azonosított egy ősi meteorit belsejében, amely nagy valószínűséggel egy közeli csillag halálakor bekövetkező szupernóva-robbanásából származik. A meteoritok belsejébe zárt aprócska porrészecskék felfedik a kutatók előtt egy csillag életének, halálának és az utána keletkező új csillag(ok) születésének folyamatát, ami szinte felöleli a kozmosz 13,8 milliárd éves történelmét. A kőzetdarabkák vizsgálatával bepillantást
Régóta terveztem már „a tűz és jég országát”, Izlandot megnézni. Sok gyönyörű képet láttam kék vizű vízesésekkel, zöld mohával ellepett fekete vulkáni sziklákkal, jégdarabokról a fekete fövenyen, a szilaj, érintetlen felföldi részekről – fotósként a táj engem is megbabonázott. Martin Ferenc, Izland Rég vágytam újra látni a sarki fényt is. Aki már látta, tudja: a